Ne zaklassatok...
Az úgy volt, hogy az ember néha elveszíti kicsint az időérzékét. Azt hittem, hogy éppen csak a minap írtam, aztán tessék. A héten a normális kerékvágás mellett - iskola, meló, pecó, kert, Queen Mary, hazadolgozás - még nekiláttunk elintézni a work permithez szükséges papírokat.
Saját egyéni baromságunk, hogy a karácsony előtt feltelefonált paneldokinak elhittük, hogy egy hét alatt lezavarja majd az orvosi vizsgálatot, aztán persze kiderült, hogy kifelejtette belőle a Hepatitis vizsgálatot, ami legsürgősségibb sürgősségivel is 10 nap... Így hát elég kacifántosan, kalandosan oldottuk meg a health report kérdést: mária utcai vérvétel után úgy mentünk el a paneldokihoz, hogy csak az általa elvégezhető hülyeségeket csináltuk meg, és egy kedves barát segített ki minket a végén - meghatalmazásokkal felszerelkezve elkocogott kikérni az eredményeinket, aztán tovább a dokihoz, akitől beszedte a végleges, lepecsételt borítékot, szintén meghatalmazás útján... Ekkor mi már javában Hong Kongban zuhanyoztunk.
Ha meg valamit el lehet rontani, akkor azt legalábbis alaposan kell. A csomagot minden egyes biztonsági fityóka kipipálásával, sima postai úton adták fel. Négy hét múlva haza is érkezett, mert valami külső borítékot borító külső boríték picikét felrepedt, és hát biztosítva volt sérülés esetére is - ezért a legjobb, amit tehettek, hogy hazaküldték. Talán már innen, Ausztráliából? Még egy extra három napos idegeskedés után megérkezett 10szer annyi pénzért, DHL-lel, de most már itt van, friss, ropogós, és még szifiliszesek sem vagyunk.
Innen már csak a komplettírozás hiányzott. Nagyon jól látszik, hogy apróságok micsoda feladatot jelenthetnek egy idegen országban. Mi már régóta nem jártunk fényképésznél - ha igazolványkép kellett, elcsattintottuk a digitális gépet aztán nyomattunk tetszőlegesen. Ezt meg is tettem még Budapesten, aztán jól ott is hagytam az összeset, jó helyen vannak. Nyilván, most még nincs nyomtatónk, főleg nem fotóminőségű, úgyhogy nekiláttam az interneten 'passport photo North Shore' után kutatni. Megdöbbentően kevés találat jött, és azok között is nyilvánvaló hülyeségek szerepeltek, pl. Sunnybrae Pharmacy... Gondoltam, hogy a patikusok annyira bénák voltak, hogy még a yellow pagesben sem tudták normálisan kitölteni a tevékenységi körüket. Aztán a helyi magyarok felvilágosítottak: igazolványképet leginkább a patikában lehet csináltatni. 12 dollár volt per fő.
Ezután keresnünk kellett egy békebírót, hogy előtte írjunk alá egy papírt, miszerint ember szeret engem, én is őt, és különben is együtt vagyunk és ő megtámogat mert hát tényleg szimpatikus vagyok neki. Felhívtunk egy közeli címen regisztrált békebírót, aki esti időpontot adott. Elkocogtunk hozzá, kedélyesen röhögcsélt mindenen. Ez a neved? Kmmmhh. És ide mit karikáztál be? Khmhhhmm. Először azt hittem, hogy valamit elrontottam, azért vigyorog ilyen jókat, de később kiderült, hogy neki ez így jön, magától. A procedúra végén megkérdezte, hogy akkor most mi a Bibliára szeretnénk-e esküszni vagy büntetőjogi felelősségünk tudatában jelentjük-e ki... Na, itt meg nekünk kellett a kuncorgással küszködni, de aztán szépen-rendesen végigismételtük neki, hogy igen, mi mi vagyunk, a nevünk azonos a nevünkkel, igen, értjük ami oda van írva és igen, amit mi írtunk be az mind igaz. Ezek hallatán még megeresztett további pár jóízű kacarászást, aztán pecsételt, és már zavart is minket elfele. Kiderült, hogy nem is kell érte fizetni semmit (hae? olyan mint egy közjegyző...) és ő ezt polgári szolgálat gyanánt csinálja, a népért és a hazáért. Enyhén sokkolózva hagytuk el a terepet.
Nyilván kellett egy job offer a munkáltatótól, aki embert akarja zsigerelni.
Kellettek a referencialevelek a régi munkaadóktól, melyben leírják, hogy mettől meddig mit csinált náluk, méltatják és sok szerencsét kívánnak neki.
Kellett erkölcsi bizonyítvány (a magyart elfogadják hiteles fordítással).
Kellettek a születési anyakönyvi kivonatok - ezek már három nyelvűek, elfogadják úgy ahogy van.
Kellett igazolás arról, hogy mi régóta együtt vagyunk - a lakcímkártyáink eléggé bizonyító erejűek voltak, ehhez is kellett hiteles fordítás.
Kellett még mindenféle formanyomtatvány, amiről már fogalmam sincs, Hajnalka nyomkodta az orrom alá, én meg töltögettem. Application for work permit vagy ilyen.
És még kellettek persze az útlevelek.
Most beadatott mi pedig várandunk vala.
Nesztek.
2009. február 27., péntek
2009. február 19., csütörtök
Animálok
Tegnap este látogatónk volt, nem számítottunk rá. Ő lenne az:
Dobozban fotóztuk, mert nem tudtuk, hogy mit szándékszik csinálni ezzel az ötforintos-méretű szájszerkezettel, és azért ezt a rosszul sikerült képet adom közre, mert ezen véletlen lett egy söröskupak - miheztartás végett.
Ember leküzdötte erős indíttatását, és nem adott neki papuccsal, szerencsére. Útközben megtudtuk pukkétól, hogy ő egy Weta, aki igen védett, háziállatként is tartható kedves lény. Kb. hetven változata él még Új-Zélandon, a mi vendégünk a Wellington tree weta volt. A neve szabad fordításban annyit tesz, hogy szörnyű tücsök, meg isten ocsmadéka, ilyesmi. Dobozolás alatt próbált abúzkodni, de aztán szép nyugiban tisztogatta a kis micsodáit. Állítólag harap, ha hergelik, de nem mérges, és nem is szúr, csak izomból nyomja (és az van neki).
Szabadonengedtük.
Ma meg össze lettem tévesztve egy silver tree fernnel, és rámugrottak, miszerint ő:
Eddig még csak szürkés-barnásokat láttam cikadászból, ez itten meg szép zöld-sárga-fekete mintás volt, és nem citerázott, hanem tolatott. Akit még ennél is jobban érdekelnek a cikadászok, az kattinson ide.
Ember leküzdötte erős indíttatását, és nem adott neki papuccsal, szerencsére. Útközben megtudtuk pukkétól, hogy ő egy Weta, aki igen védett, háziállatként is tartható kedves lény. Kb. hetven változata él még Új-Zélandon, a mi vendégünk a Wellington tree weta volt. A neve szabad fordításban annyit tesz, hogy szörnyű tücsök, meg isten ocsmadéka, ilyesmi. Dobozolás alatt próbált abúzkodni, de aztán szép nyugiban tisztogatta a kis micsodáit. Állítólag harap, ha hergelik, de nem mérges, és nem is szúr, csak izomból nyomja (és az van neki).
Szabadonengedtük.
Ma meg össze lettem tévesztve egy silver tree fernnel, és rámugrottak, miszerint ő:
2009. február 17., kedd
Dugók
Van valami bájos abban, ahogy a kiwik összehányják a dolgaikat. Nagyjából ez járhat a fejükben: "Ez egyszer már jó volt, úgyhogy most is tutter nagyszerű lesz."
Így alakulhattak ki a használhatatlan fürdőszobák és konyhák, ahol a meleg és a hideg víz külön folyik, lehetőleg jó messze egymástól, hogy vagy szénné égesd, vagy lefagyaszd a kezed. Meg túlfolyót is minek raknának a kádba (mosogatóba, mosdókagylóba) amikor milliók nőttek fel nélküle... Néha külön örülök a villanykörtének, ha rajtuk múlna, még petróleumlámpákkal világoznánk.
Nos, valami hasonló világnézetű lehetett a közlekedésmérnökük, aki megálmodta az aucklandi autópályák rendszerét... talán az volt az elképzelés, hogy ha két lovaskocsi átmegy a Harbour-hídon, akkor 10 év múlva akár 4 is átfér rajta kényelmesen. Hát kicsit mellé lett bambulva. Ordenáré dugók vannak, és nem csak a rengeteg autó miatt. Amit eddig látok belőle, az alapján azt kell mondjam, hogy még a következő faktorok játszanak be:
- Láma faktor: kicsit öregnénisen vezetnek itt a népek. Elmélkednek a világ folyásán, reakcióidő réveteg, legalább 10 másodperc alatt fogják fel, hogy zöldre váltott a lámpa. A körforgalom nagyon zavaros dolog lehet számukra, és szerintem úgy gondolják, jobb a békesség. Majd behajtanak akkor, ha 2 km-es körzetben nincs senki a láthatáron. Aztán van még ez a bonyolult "kis ívben balra/nagy ívben jobbra" szabályuk, amit még ők sem nagyon értenek, ezért az előzőhöz hasonlóan inkább kivárják amíg fejön az esthajnalcsillag. Elég csak néhány bambuló, és a normális forgalomból is iszonyú dugó lesz - és hát tessék elhinni, hogy nem csak néhányan vannak.
- Kriminális tömegközlekedés: rengeteg nagy autót lehet látni egy-egy sofőrrel. Nemrég jutott eszükbe itt a népeknek, hogy hát jó volna valamiféle tömegközlekedés, úgyhogy bőszen nekiláttak kialakítani valami olyasmit. Még nem túl hatékony, de mindannyian szurkolunk... Sajnos amíg nem lehetsz benne biztos, hogy a megadott idő (plusz egy óra) alatt beérsz a munkahelyedre (vagy beérsz, csak nem oda, hanem máshova, mert úgy gondolta a sofőr hogy ez oké lesz így is) addig valószínűleg inkább végigülöd a dugót, de a kocsiddal fogsz bemenni dolgozni.
Az egész várost átszövő, középen meg jópofa csomóvá kötözött autópályarendszer egyébként szórakoztató is tud lenni. A betonkorlátot változatos mintákkal próbálják vidámabbá tenni. A leggyakoribb a tenger hullámait utánzó minta, de láttunk már pohutukawásat, maori tetoválásost is. Legutóbb egy még viccesebbet figyeltünk meg: hosszú kilométereken keresztül az egyik legnagyobb, emblematikus aucklandi vulkán körvnalait nyomták bele a betonba.
Tessék, hogy örüljetek, Rangitoto betonba álmodva:
És itt van nektek egy kép az eredetiről is:

2009. február 16., hétfő
Gyerek meg jól van, köszöni
Na még annyit, hogy mindenki az iskoláról kérdezget, úgyhogy gyorsan helyzetjelentek.
Az iskola remek. A 7. osztályos (otthoni negyedikes, 10-11 éves) tananyag az nagyjából a második osztály első negyedévi tudásanyagának felel meg - vagy még annak sem. Nyugisan, szabálykövetően, természetbarát, tisztelettudó módon elvannak szépen a műintézményben. A mai nap kezdtem kifigurázni, hogy nagyjából mi is történhet, ezek valamiféle tanulásmódszertant tanulnak. Irodalomból nem műveket elemeznek, hanem azt tanulják, mi az a műelemzés (mű nélkül, persze.) Nos, egyelőre elvagyuk az angoltanulással, úgyhogy nem is baj ez a laza követelmény.
A lényeg meg az, hogy van egy hosszú, barna hajú lány, Niami, aki kapott most egy szívecskét is a fiatalúrtól Valentin-napra. Kérdeztem is a gyereket, hogy mit szólt a lány, de a válasz ez volt:
- Nem tudom. Elszaladtam.

Környezetvédelem
Biztos elcsépeltnek hangzik, és lehetne még ennél is jobban csinálni, de azért itt tényleg a mindennapok része a környezetvédelem.
Kezdjük azzal, hogy a szemetem minimum 50%-át laza könnyedséggel tudom újrahasznosíttatni. Mindenkinek van egy saját kék kukája, sárga fedéllel. Ide kiöblítve bedobálhatom válogatás nélkül a műanyag palackokat, kupakokat, csomagolást, nejlonzacskót, üvegeket, fémdobozokat. Gyengébbek kedvéért a kuka belső felén van egy részletes leírás is a kidobható cuccokról, fényképpel együtt, ha esetleg nem tudnék angolul.
A normál konyhai hulladékot kis színes szatyrokban szállítják el, ezeket mindig a helyi áruházakban lehet megvenni, 2 dollár/zsák körüli összegért, ez körzetenként változik. Nálunk szép narancssárga, annyit veszek, amennyit akarok, és ezzel le is róttam a szemétszállítási díjat. Azért próbálnak arra ösztökélni, hogy ebből is minél kevesebbet vásároljak, külön felhívják a figyelmem a zsákra nyomtatott szöveggel, hogy ez bizony szemétlerakóba megy, a földjeinket töltik fel vele. És amit külön szeretek: nem ragad le az ijesztgetésnél - tanácsokat is ad, hogy hogyan tudnám csökkenteni a méretét. Komposztálni majdnem mindenki tud, aki akar - legtöbben kertesházban laknak. Nálunk jó nagy kert van, és a tulaj rendesen kialakított minden facilitást, úgyhogy van tavalyi és idei komposztunk. A tavalyi már a szépen ápolt kert földjét zsírosítja, az ideibe meg megy minden növényi alapú szerves hulladék a konyhából, meg a lenyírt fű.
Több magyarzok is rákaptak már erre a szórakozásra, van aki gilisztafarmot nevel, és a nedűjükkel jázminfát táplál, van aki készen vett strapabíró műanyag komposztálót, szóval kiválóan elvagyunk. Tulajdonképpen az tetszik nekem igazán, hogy tényleg könnyed dolog a környezetvédelem - nagyon lustának és bunkónak kell ahhoz lenni, hogy ezt a pár, minimális erőfeszítést igénylő dolgot ne tegye meg valaki. Szóval köszönöm ezt, tényleg.
Ma elmentem bevásárolni. Árulnak direkte környezetvédő táskákat, úgyhogy most már rászorítottam magam, és betettem ezeket az autóba, hogy mindig nálam legyenek - mert itt is tonnaszám csomagolnak a nejlonzacskókba. Amikor a kasszához értem, külön megkértem a pénztárost - idősebb hölgy - hogy engedje már meg, hogy magam csomagoljak. (Csak a húsokhoz kértem egy szatyrot, a többit saját táskákba, saját hűtőtáskába, saját kis kacsómmal rámoltam.)
Errefelé az emberek szeretnek cseverészni a másikkal, miközben dolgoznak. Ha már úgyis csinálniuk kell valamit, miért is ne érezzék magukat jól közben? Volt olyan pénztáros, aki a kaja receptjét kérte el, miközben blokkolta a hozzávalókat. Ez a mamma minden második mondatával köszönetet mondott azért, hogy én magam pakolok. Elmondta, hogy mennyire "nagyra értékelik" azt, hogy aktívan védem a környezetem. Amikor már huszadszor mondta, akkor viccelődtem vele - néha már magam sem tudom hogy a környezetvédelemért teszem-e, vagy azért, mert megőrülök otthon a mindent elborító nejlonszatyroktól...
Amikor ezt meghallotta, azonnal elmondta, hogy nekik van ám egy direkt nejlonszatyor-gyűjtő lerakatuk, minden bolt sarkában, és hogy hozzam csak bátran vissza a dögöket, majd ők kinyírják őket. Ha nem állítom le, még oda is vezetett volna hozzá (feltartva a sort) - bár tisztán látszott, hogy merre van: gyorsan, könnyen megközelíthető helyen.
Nagyon apró, egyszerű kis dolgok ezek, de elmondhatatlanul sokat számítanak. Napról napra nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb leszek...
Lassan elhiszem, hogy lehet így is.

2009. február 13., péntek
Beköltözés
Kissé lemaradtam önmagamtól, hogy is eshetett ez meg? Mindazonáltal beszámolok kicsit erről az egész költözéses ceremóniáról.
Amit talán még nem írtam le: itt az égvilágon minden "pofára" megy. Ha szimpatikus vagy valakinek, üzletel veled, vesz tőled, elad, kiad neked, felvesz dolgozni vagy bármit csinál. A feladat tehát lehengerlő egyéniségeddel rabul ejteni őket, a kiwiket. Ez nem is olyan nehéz. (Vagy én vagyok ordenáré módon lehengerlő.)
A lakások hátulütőiről írtam már - szomszédok egymás farában, penészes, padlószörnyes, stb. Arra közben ráébredtem, hogy ez a szűkösség annak köszönhető, hogy így csinálnak pénzt az emberek - ha van még hely a birtokon, akkor gipszkartonból, bontott fából, papundekliből, maradék mustárból felhúznak valamiféle kerti lakot, és azt kiadják bérbe. Aztán, ha nagyon bejött a biznyák, még néhányat mellécsapnak, a végeredmény pedig tömegnyomor, vidám tulajjal.
Szerencsére találtunk olyan házikót, ami teljesen körbejárható, nincs senki alattunk, felettünk és mellettünk, teljesen a miénk. A higiéniás szokások kicsit eltérőek a miénktől - egy itteni viszonylatban tiszta és rendes házat már egy hete suvickolok, a csillogó külső elég koszlott belbecset takart. Nem panaszképpen mondom - legnagyobb bajom legyen a konyhaszekrények, fiókok és a mosókonyha szekrényeinek belső újratapétázása. Az állapot nem tarthatatlan - inkább meglepő volt.
Szeretünk itt lenni.
Van kandallónk, ezt még nem próbáltuk ki, viszont a kerti sparhelttal már játszott pappa és csanád. Hogy ne fázzunk a hűvös estéken.
Lassan elkezdődnek a nyugodalmas, dolgos hétköznapok, az első héten máris túlvagyunk. Iskola kiváló, munkahely rendben van, már főzni is tudok, a pénzköltés is megy...
Juteszembe. Nem írtam erről, sőt nem is nagyon kalkuláltunk ilyesmivel, de azért jó ha mindenki tudja, hogy egy normális berendezkedés az nagyjából annyiba kerül, mint Magyarországon. Legtöbben a kezdetekkor innen-onnan összeszednek bútort, trademe aukciókon vesznek hűtőt, mosógépet, ilyesmit. Mi ezzel szemben rendesen költöttünk - egyrészt, mert a fizetés szinte azonnal elkezd érkezni, másrészt meg azért, mert hosszú távra tervezünk. Bútorra legalább 3000 dollárt költöttünk, nagygépekre eddig csak 600-at, de még nincs szárító, normális hűtő, tévé/dvd/zene, ez még elvisz legalább 2500-at. További legalább 1500 dollár ment el apróságokra, vödör, rongy, étkészlet, kések, mifene, amit az ember hajlamos nem számolni, pedig elég sok összejön a kis apróságokból. Biztos lehet ezt sokkal olcsóbban is, mi majdnem mindenből újat vettünk - csak kanapét nem, mert a lakástulaj, amikor meghallotta hogy most érkeztünk és nincs semmink, varázsolt ide egy három részes bőrgarnitúrát:)
Ilyen furák ezek itten.

2009. február 6., péntek
Iskola
Beirattuk a gyereket egy úgynevezett "intermediate" iskolába a North Shore-on. Még nem sikerült felfognom az oktatás rendszerét itt, van valami általános iskola, ami után 10-11 éves korban következik a fent nevezett, két éves intermediate, aztán jön a college, amit mi főiskolának szoktunk fordítani, de inkább valami gimnázium vagy szakközép-féle lehet. Majd egyszer rászánom az időt, hogy utánanézzek normálisan, vagy esetleg várjatok két évet, aztán majd mondom, ha következik.
Vissza a jelen esethez.
A suli nagyon drága, 11 ezer dollár egy évre, amit szemeszterenként (vagyis negyed évente) is lehet törleszteni. A work permit mellé jár tanulói vízum is - úgy már szerencsére ingyenes, úgyhogy ezt megúsztuk. A beiratkozás nagyon egyszerű, kitöltünk egy papírt, aztán akár már másnap mehet a gyerek. A költségek nem vészesek, évente 80 dollár támogatást kérnek, plusz 55 dollárt technológiára (ezt számítógépes fejlesztésre és egyéb kellékekre költik). Az induláshoz 50 dollár kell, ennyibe kerül a teljes tanszercsomag írószerrel, tankönyvekkel együtt, plusz a kötelező egyenruha, amit az erre kijelölt boltokban lehet megvenni.
Az alapfelszerelés egy szürke rövidgatyából, egy kék és egy zöld logózott pólóból, fekete lélegző tornanadrágból és egy nagy karimájú kalapból áll. Ehhez nyáron hordhat fekete vagy sötétbarna szandált, télen pedig zárt fekete cipőt térdig érő szürke gyapjúzoknival. Télen még kell neki pulóver is, most azt nem vettem meg. Ez a cajg így együtt 79 dollárba fájt, ami a gyerek higiénés szokásait tekintve (értsd bolognai spagetti elhelyezése a teljes összeállításon, fél órával az első felvétel után) kicsit zavarbaejtő. Még Ágica blogján olvastam, hogy nagyon megy a használt ruhák adás-vétele, úgyhogy a repülőrajtot megoldjuk ezekkel a bazidrága ruhákkal, aztán megpróbálok minél több váltást beszerezni, hogy a napi három mosás meglegyen.
A gyerek etetése tilos. Kérjük ne is simogassa, előfordulhat hogy harap.
Úgyhogy ehhez a cucchoz még hozzácsaptunk egy kis uzsonnástáskát, műanyag kulaccsal. Ebben viszi majd az otthoni tápot minden nap, mert nem szeretném, hogy a kantinban vegyen kekszet meg sültkrumplit a fejlődő szervezet.
A tanterv szimpatikus, reggel fél kilenckor kezdenek, és háromkor indulnak haza, egyelőre hozni-vinni fogom, de olyan közel lakunk, hogy utána gyalog is járhat, vagy biciklivel, ha a combizma bírja majd, eléggé dimbes-dombos. A kötelező tananyagban szerepel a szörf és a vadvízi evezés is, meg lehet íjászkodni, zenélnek is, társastánc, minden franc. Az angoltudása miatt megpróbáltam aggódni, de annyira röhögött rajtam az iskolatitkár néni, hogy egyelőre ezt felfüggesztettem.
Részletes, elsőkezű beszámolót hétfőn tudok adni, akkor megy először.
Vissza a jelen esethez.
A suli nagyon drága, 11 ezer dollár egy évre, amit szemeszterenként (vagyis negyed évente) is lehet törleszteni. A work permit mellé jár tanulói vízum is - úgy már szerencsére ingyenes, úgyhogy ezt megúsztuk. A beiratkozás nagyon egyszerű, kitöltünk egy papírt, aztán akár már másnap mehet a gyerek. A költségek nem vészesek, évente 80 dollár támogatást kérnek, plusz 55 dollárt technológiára (ezt számítógépes fejlesztésre és egyéb kellékekre költik). Az induláshoz 50 dollár kell, ennyibe kerül a teljes tanszercsomag írószerrel, tankönyvekkel együtt, plusz a kötelező egyenruha, amit az erre kijelölt boltokban lehet megvenni.
Az alapfelszerelés egy szürke rövidgatyából, egy kék és egy zöld logózott pólóból, fekete lélegző tornanadrágból és egy nagy karimájú kalapból áll. Ehhez nyáron hordhat fekete vagy sötétbarna szandált, télen pedig zárt fekete cipőt térdig érő szürke gyapjúzoknival. Télen még kell neki pulóver is, most azt nem vettem meg. Ez a cajg így együtt 79 dollárba fájt, ami a gyerek higiénés szokásait tekintve (értsd bolognai spagetti elhelyezése a teljes összeállításon, fél órával az első felvétel után) kicsit zavarbaejtő. Még Ágica blogján olvastam, hogy nagyon megy a használt ruhák adás-vétele, úgyhogy a repülőrajtot megoldjuk ezekkel a bazidrága ruhákkal, aztán megpróbálok minél több váltást beszerezni, hogy a napi három mosás meglegyen.A gyerek etetése tilos. Kérjük ne is simogassa, előfordulhat hogy harap.
Úgyhogy ehhez a cucchoz még hozzácsaptunk egy kis uzsonnástáskát, műanyag kulaccsal. Ebben viszi majd az otthoni tápot minden nap, mert nem szeretném, hogy a kantinban vegyen kekszet meg sültkrumplit a fejlődő szervezet.
A tanterv szimpatikus, reggel fél kilenckor kezdenek, és háromkor indulnak haza, egyelőre hozni-vinni fogom, de olyan közel lakunk, hogy utána gyalog is járhat, vagy biciklivel, ha a combizma bírja majd, eléggé dimbes-dombos. A kötelező tananyagban szerepel a szörf és a vadvízi evezés is, meg lehet íjászkodni, zenélnek is, társastánc, minden franc. Az angoltudása miatt megpróbáltam aggódni, de annyira röhögött rajtam az iskolatitkár néni, hogy egyelőre ezt felfüggesztettem.
Részletes, elsőkezű beszámolót hétfőn tudok adni, akkor megy először.
2009. január 28., szerda
Harbour-híd
Van itt egy jó kis híd, ami összeköti Auckland központját a North Shore-ral. Eredetileg egy masszív acélketrecbe fogott kétszer két sávos híd volt, de egy idő után ez már szűkösnek bizonyult, ezért a híd két oldalára felapplikáltak még két-két sávot. Ezt japán tervezők segítségével hozták össze, úgyhogy a köznyelv úgy hívja: nippon clip-on.

Egyesek szerint ez a két csatolmány teljesen megbízhatatlan, és soha nem hajtanak át rajta. Szerintem, ha 1969 óta kibírta, akkor most már nem valószínű hogy leszakad.
A hídnak egyébként nyilvánvalóan változik a terhelése, reggel befelé áramlik a sok nép, este meg visszafelé. Ebből adódóan jó nagy dugók keletkeznek. Úgy próbálnak ezen segíteni, hogy a forgalom mértékétől függően nyitják meg a sávokat, 3-5 arányban, ide-oda. Korábban lámpákkal oldották ezt meg, de túl sok volt a baleset, úgyhogy rendszeresítettek egy zippzárazó gépet, ami naponta négyszer, 40 perc alatt végigmegy a híd közepén, felszedi a többszáz kilós betonfalakat és kiköpi őket eggyel arréb.
Nagyon szexi.
Wiki nektek ha jobban is érdekel.

Nagyon szexi.Wiki nektek ha jobban is érdekel.
2009. január 26., hétfő
Weekly report
Mozgalmas napjaink voltak, főleg lakáskeresés körül. Elég kompromisszumos itt a dolog, ami közel van, az miniatűr, vagy a szomszéd teraszán érzed magad a vécén ülve, vagy ordenáré mocskos/penészes/kajaszagú, szóval nem volt könnyű a választás. Rengeteg címet megnéztünk kívülről, de nem volt hatnál több, amit alkalmasnak ítéltünk arra, hogy egyáltalán bemenjünk.
Lakás - a döntés
Végül a lélektani határunk tetején, 400 dollár per hét környékén állapodtunk meg, egy völgy tetején álló kisházért cserébe, ami teljesen privát, körbejárható, gondozott, teraszos kerttel, szép kilátással a völgyben lévő kis védett parkra.
A pluszok még: fapadlós, és nem süppedős padlószőnyeges. Van benne kandalló, amit visszavezettek a lakószobák fölé is, úgyhogy télen nem olyan hideg. Cul-de-sac, azaz csendes zsákutca, nincs átmenő forgalom. Egyik ablak sem bámul közvetlenül a szomszéd klotyójára. Teljesen körbekerített, úgynevezett kerítés segítségével, ami itt ritka jószág. A tulaj ott hagyja a kerti fűtőtestet (bocs) meg a barbecue-t is. Kaptunk ajándékba egy kanapé-szettet. Három szobája van, meg egy laundry is, meg jó sok szekrény, vagyis falba épített polcos izé, mert szekrény sincs sok errefelé. Van nagy shed, vagyis raktár, kertitároló vagy mifene, meg a ház alatt egy nagy műhely. A ház ennek okán érthetően jó magasan van a földtől, vagyis elevated home, ami azért fontos, mert egy szem penész nincs benne, jól kiszellőzik.
Hátrányok: a sokat emlegetett külön meleg-, külön hidegvizes csapok vannak a vécében és a fürdőben is. Eredetileg kicsit közelebb szerettünk volna költözni az autópályához, ez a Birkdale már a haverkodási zóna határán húzódik. Ebben az árfekvésben láttunk szebb fürdőket meg konyhákat is, bár azoknak nyilván más bajuk volt ezzel szemben...
Mielőtt széjjelszpemmeltek, megismétlem, hogy mindenki értse: kölcsönnettel vigéckedünk, nem tudok képeket feltenni. Február 7-én költözünk, ha minden jól megy, egy hét múlva már lesz rendes net és akkor megkapjátok. Nna.
Kocsikázás
Biztos higgadtnak és lazának tűntem, amikor először jelentettem, hogy milyen szuper kis verdát vettünk, de azt el kell mondanom, hogy odabent nagyon ideges voltam ettől a baloldali vezetéstől. Szerencsére Csanád nem jött ki velünk, mikor Pappa elvitt az autópiacra, úgyhogy nem volt más választásom, haza kellett hergelnem a picikét. Az első út nagyon rossz volt, nem éreztem az elejét, az orrát, rossz oldalon mentünk, folyamatosan azt éreztem, hogy nekem akar jönni valaki - mint amikor a baleset előtt pár pillanattal még látod, ahogy közeledik feléd a beléd rohanó másik... szóval nem volt jó. Pukke azt mondta, hogy három hét alatt meg lehet szokni.
Vagy a bennem bújkáló diszlexia, vagy a fordított agytekervényeim, nem is tudom, mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, szerintem 3 nap sem volt, és már úgy krúzingoltam mint Will Smith Miamiban. Pörgök-forgok, parkolok, könyököt ki, minden. Azt hozzá kell tenni, hogy itt majdnem mindenki úgy vezet, mint valami leszedált tisztviselő. Simán tudtam egy hatsávos úton piros előtt egy pillanattal a legbalabból a legjobbabba menni, mert ott jöttem rá hogy elbandzsítottam az irányt - mindenki nyugisan kivárta, engedett, no worries. Az autópályán még mindig az van, hogy ha sávot akarok váltani, akkor nem merek menni, mert a rutinom azt mondja, hogy a mögöttem lévő meglátja az indexet és gyorsítani fog. De nem, látja hogy indexolok úgyhogy hagyja hogy bejöjjek. Biztoságban érzem magam.
Egyszer indultam csak el rossz irányban, amikor a Mairangi Beach után beugrottunk Csanádhoz. Szépen kitolattam a jobb oldalon lévő parkolóból, és folytattam is az utamat. Aztán jött szembe egy kartárs, nézett is nagyot - úgyhogy gyorsan úgy csináltam mint aki éppen parkolási manővereket végez, aztán átavászkodtam a saját sávomba. Mentségem, hogy aznap azt hiszem napszúrást kaptam, és valami zsigeri rutin jöhetett elő. Az viszont alap, hogy indexeléskor az első három nap vadul törölgettem az ablakot, illetve továbbra is jobbra akaródzik hátrafordulni tolatáskor - ez még nem múlt el.

2009. január 21., szerda
Iskolai zónák
A legtöbb itteni iskolába két úton lehet bekerülni: vagy a zónájában laksz, vagy a gyerek testvére már odajár. Csak néhány olyan iskola van, ami nem zóna alapján veszi fel a gyerekeket.
Amikor lakásokat nézünk, a címet szépen bepötyögjük egy erre rendszeresített weboldalon, és megnézzük, hogy az adott cím melyik iskolák zónájába tartozik.
http://www.schoolzones.co.nz/enrolmentzones/Search.aspx
Primary School 10 éves korig van, 11 éves kortól meg Intermediate, mi éppen a kettő határán vagyunk.
Jelenleg a Takapuna Normal Intermediate Schoolra gyúrunk. Remélem, a név nem azt jelenti, hogy csak normális gyerekeket vesznek fel, mert akkor semmi esélyünk.

2009. január 20., kedd
Lakáskeresés 2.
Két hétre foglaltunk szállást a Quest aparmanházban, úgyhogy lassan jó lenne valami sajátba beköltözni. Sokan mennek egyébként a BK Hostelbe, Varpiék is éppen ott lakoznak. Ez utóbbira legtöbben azt mondták hogy "két hétig el lehet viselni", meg "nem egy Hilton de azért jó", úgyhogy nem mertük bevállalni - főleg, mikor megtudtuk hogy fürdő-wc csak a folyosón található.
Ez az apartman 3 főre épp a duplájába kerül, 119 NZD egy éjszakára (amit 139-ről alkudtam le). Cserébe viszont van egy tágas szoba, fürdőszoba, nagy szekrény, kis konyha, hajszárító, mosó-szárítógép, tévé, kenyérpirító, vasaló, kanapé, étkezőasztal. Minden szép rendes, naponta takarítanak, ingyen parkolónk van a belvárosban, szóval kellemes, tiszta és száraz érzés. Jó, hogy az első kótyagos napokban legalább ezen nem kell idegeskedni.
A lakáskeresés nagyjából úgy néz ki, hogy a trade.me hirdetéseiből leválogatunk egy adagot, és megnézegetjük kívülről. Megadják a pontos címet - ja ezt már írtam - szóval körbefurikázunk. Láttunk már szörnyszülötteket, meg csinoskákat drága pénzért... most van pár versenyző, még ma délután is nézünk kettőt, aztán lassan döntést kéne hozni.
Az összes helyi intézendő közül eddig ez tűnik a legmacerásabbnak, és már legalább 3 napot elvett. Annyi haszna azért van, hogy egyre jobban megy a vezetés, meg valamennyi helyismeretünk is adódott a keresgélésből kifolyólag.
Majd mondom, ha már van valami konkrét.

2009. január 19., hétfő
Autóvásárlás
Egy szóban
Kultúrsokk
Több szóban
Pappa értünk jött új-zélandi fél tízre, azaz negyed tizenegykor már indultunk is. Rendes ember ez, valószínűleg a vesénket akarja, vagy a varrodájában leszünk rabszolgamunkások, még nem derült ki. Ahogy mindenki, mi is az Ellerslie autópiacra mentünk, ahol kis aprópénzért cserébe mindenki kiállíthatja a gépjárműjét, mások meg ingyen odamennek és jóárasítva megveszik. Nézegettünk egy kicsi Nissant 2100 dollárzért, aztán azt elvitte valaki más, úgyhogy akkor nézegettünk egy hasonlóan kicsi városi autót, egy Honda Odysseyt. Mikor korbeszimatoltuk és tetszett, se rozsda, se pimp, se vonóhorog, akkor mondtuk az Ibrahimnak hogy kipróbáljuk.
Aszongya jó, menjünk.
Kerek szemekkel beültünk a kocsiba, és elhajtottunk vele, részemről még nem tértem magamhoz. Szóval megpróbálom még egyszer, hogy érthető legyen. Ott volt a kocsi. Az Ibrahim ott beszélgetett a braderjával. Mondtuk hogy akkor mi mennénk vele.
Aszongya jó, vigyétek.
Na szóval így. Akkor még lealkudoztunk belőle 400 dollárzokat, aztán kezet ráztunk és kész. Már az gyanús volt, hogy az Ibrahim telefonon beszélgetett a másik braderjával, és mondta neki többször, hogy fél óra múlva otthon lesz. Ilyen gyanús volt. Bementünk egy postára, ahol kitöltöttünk egy papírt. A postanéni elvette a papírt, bőszen leírogatott valamit a régi amerikai vízumomról, aztán kért 9,2 dollárt és enyém volt a kocsi. Az Ibrahim ideadta a kulcsot és kész. Ha nem kellett volna még pénzt felvennem, az egész ügylet nem lett volna 10 perc sem.
Kérdeztem a Pappát hogy akkor most forgalmi? Eredetiségvizsgálat? Zöld kártya? Műszaki? Izé, bármi? De semmi. Lett kevesebb, mint 10 dollárért egy sajtpapírom, meg egy slusszkulcsom és mehet a menet.
Ő lenne az:

2009. január 18., vasárnap
Lakáskeresés
Szombaton végül nekiláttunk lakást nézni, ami nem egy sétagalopp. Ha jó a lakás, akkor nem fotózzák le, mer minek, úgyis elmegy. Ha rossz, akkor meg jól megfotosopozzák, hátha valaki elhiszi hogy amit a képen látott az tulképp ugyanaz mint amit élőben megtekintett.
Azt már kitaláltuk, hogy a North Shore-ra költözünk, mert nyugis, csendes, kertvárosos, mégis könnyen be lehet utazni a városba, ahol valószínűleg dolgozni fogunk. A hirdetések nézegetése viszont teljes mértékig sötétben tapogatózás addig, amíg nem jártunk személyesen a környéken, szóval nem volt más hátra, mint belecsapni a lecsóba, hogy legyen ami lesz. Első felindulásból egy devonporti házat néztünk meg egy ingatlanos mukival, aki barna volt, cserzett, és késett. Ezért gondoltuk, hogy görög. Meg úgy hívták, hogy Janisz. A képeken látható tágas, kétszobás, kertes ház a valóságban kisebb volt, mint a Sutusék bungalója a csepeli kavicsbányatavakon, kertje meg annyi volt kb. mint a teszkó parkolójában az elválasztósáv. Ezt Janisz is pontosan tudta, nem is próbált minket nagyon rábeszélni. Azt megígérte, hogy kerít nekünk valamit, most már hogy tudja kifiák vagyunk.
A lakáshirdetésekbe itt többnyire beírják a pontos címet, mert nem félnek hogy lenyúlod a bizniszt és direktben megállapodsz a tulajjal. Maguknak is meg nekünk is időt spórolnak azzal, hogy szorgalmi feladatként elkocsikázunk a megadott címekre és kívülről körbeszaglásszuk a helyet. Ha így már megfelel, elég akkor szólni, hogy hozzál kulcsot barátom, bémennénk.
Pár lakást megnéztünk Devonportban, Belmontban meg Glenfieldben, egy magas jóképű sofőrrel. Egyik sem lett szívünk csücske, úgyhogy keresgetünk tovább.

2009. január 17., szombat
Harmadik-negyedik
A harmadik napra nagyjából elmúlik a szédelgés meg az ólmos fáradtság, innentől kezdve már csak rohamokban támad, és hamar el is múlik.
Pukkéék felszedtek minket, hogy teletömjenek élményekkel addig is, míg elmennek nyaralni a déli szigetre (megjegyzem, nélkülünk, khm). Kb. fél óra autókázás után - vagy több, mer néha elbólintottam - letettük a kocsit, sétáltunk egy picit, és bent voltunk egy aaaahhhh... esőerdőben. Kölcsönnettel huszárkodunk, úgyhogy most nem teszek fel képet, de tényleg lélegzetelállító volt. Pálmák, páfrányok keszekuszaságában repkedő fura kis magarak, név szerint riroriro, silvereye, mejnó, tui, meg nagyobb madarak miszerint kereru - részletekért kérem keresse orvosát, gyógyszerészét, vagy bogarássza a pukekokakát. Azt hiszem, itt kezdtük elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. A Whaitekere Rangesben. De tényleg.
Úton elfele bementünk egy kávéra az Elevation étterembe, ez a Piha utca egyik magaslati sarkán dugódott el, totális kilátással egész Aucklandre. A teraszon lehet dohányozni, és - mivel nagy a szél - helyes kis bádogtetős hamutartókat raknak az asztalra. Amikor kihozták a kávét, kérdeztük hogy hol a cukor - mutogattak is bőszen a hamutartóra, pedig akkor már nyilván jól beledohányoztam. Sebaj, én a világ bármely pontján tudom hozni a formám.
Utána átmentünk Piha beach-re, az úgynevezett tengerparta, ahol megtapasztaltuk a lélegzetelállítás nr.2. nevű élményt. Egy elegáns éttermezést ígértünk be magunknak, de a gyerek annyira vizes-trutymákos lett a parton, hogy a végén egy Wendysből hoztunk ki avokádós hamburgert, amit a kocsiban ettünk meg. Egyébként nem tudom mi volt a baj a gyerekkel, szerintem csinos volt az ember úszógatyájában meg az én blézeremben, mondhatni újzélandos.
Este még megkóstoltuk a Monkey Bay Sauvignon Blanc-t ami pappa szerint rossz, szerintem meg jó, majd beájultunk.

2009. január 16., péntek
Második nap
Felszerelkeztünk két napos hideg élelemmel, hogy lokál pénzt csiholjunk és legyen bankszámlánk, illetve telefonokat szerezzünk magunkak.
A kettőt együtt sikerült kevesebb mint egy óra alatt elintézni, úgyhogy csak néztünk magunk elé hogy most akkor mi történt..
Azt javasolták a lokálok, hogy az ASB Bankkal próbálkozzunk. Valóban, egy édes polinéz kisleány, név szerint Kitchie csinált nekünk villámgyorsan bankszámlát. Ha úgy érezte, hogy már túl sok időt rabol tőlünk - mondjuk be kellett írnia valamit a gépbe - akkor kedvesen beszélgetett velünk, hogy nehogy unatkozzunk. Kérdeztem is embert, hogy vajon ez egy afféle szofisztikált kockázatelemzés lenne, hogy kifiák-borjai vagyunk, és mit lehet tőlünk várni, de nem - tényleg csak beszélgetett. Részletesen elmondta a trükköket, hogy hogyan fog a legkevesebbe kerülni nekünk a bankolás (hae??) aztán elkísért minket egészen a pénztárig, nehogy levonjanak tőlün kezelési költséget a pénzbefizetésért, hiszen csak most nyitottunk számlát...
További négy perc alatt csinált nekünk egy-egy bankkártyát, aminek helyben állítottuk be a pinkódját egy kütyü segítségével, tehát semmi aktiválás meg telekód meg tökömkínja, csak megfogtuk és vittük.
Gondoltuk, akkor most elverjük az időt, és keresünk valami telefonos boltot. Éppen sikerült átmennünk a zebrán, és ott volt a vodafone... Bementünk, három perc alatt összerakták nekünk amit kértünk, és fizettünk - az öt perccel azelőtt megkapott bankkártyával.
Kultúrsokk!
Ezek után már nem nagyon tudtunk intézkedni, akárhogy is igyekeztünk, ezért elindultunk kalandozni, össze-vissza rajzoltuk a belváros térképét lábbal. A cipőboltok előtt az utcára kipakolva a választék: párosával! (Kultúrsokk?)
Elmentünk a Quay streetre, a kikötőbe ebédelni. Hatalmas mennyiségeket adnak, erre figyelni kell majd, egyikünk adagjából mindhárman jóllaktunk volna, pedig ez volt a small. A legpuccosabb részen sem vészesen drága a kaja, 80 dollárzt fizettünk, ami kb. 9 ezer forint, pedig még söröztünk is. A belváros illata leginkább egzotikus üdülőhelyekére hasonlít, minden második üzemegység valamiféle étterem vagy gyorsétkezde. Rengeteg ázsiai, olasz, arab kajálda szaganyaga keveredik a klasszikus kávézók meg pékségek illatával.
Estve felkapott minket Pappa meg Csanád, erre már tisztán emlékszem. Addig ügyeskedtünk, amíg álomba pofáztuk Mme. Pappát, aztán mi is lekonyultunk.
Ez tegnapelőtt volt - olyan mintha egy hete történt volna.

2009. január 15., csütörtök
Első nap
Most, amikor ezt írom, az első nap valahogy a múlt homályába vész. Néma, kómás zombulással telt. Azért leírom azokat az izéket, amik a fejemben maradtak belőle.
Elég nagy szívás kora reggel érkezni egy 12 időzónát átívelő utazás után, merthogy ki kell bírni estig elalvás nélkül, hogy ne boruljon fel teljesen az ember biológiai órája. A pukekók szedtek össze minket, és emberfeletti erőfeszítéseket tettek, hogy estig ébren tartsanak minket. Először elmentünk Hajnalkához ahol összeszedtük Mme. Pukekót, és elindultunk nemtudomhová. Közben megálltunk, hogy a magashegyi bakancsokat jandalra cseréljük egy híres nememlékszem hogy hívják cipőboltban. Itt kávét is fogyasztottunk továbbá.
Pár órát eltöltöttünk a pukekók gyönyörű házában a Gulf Harbourban, etettek-itattak minket, meg puculkodtunk is. Azután a valószínűtlenül gyönyörű tengerparton kanyarogva bementünk a valószínűtlenül gyönyörű parkba, ahol valószínűtlen állatokat fotóztunk és videóztunk, miszerint velociraptorokat. Nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg megtörtént, de aztán láttam a fényképek között, hogy mégis. Shoppingoltunk is előtte, vagy utána? Aztán beficcentünk pappáék kertjébe, hogy hátha megjönnek. Itt a biztonság kedvéért táncoltam, majd beleültem a vizes székbe, kérem kapcsolja ki.
Valószínűleg beszélgettünk pappáékkal, de lehet hogy nem, erről az illetékeseket kell megkérdezni. Azután még vásároltunk ennivalót, de lehet hogy nem. Aztán aludunk, ez mondjuk biztos.

Utazás
Akárhonnan nézzük, két napot repülőzni nem sétagalopp. Mindenfélére felkészültünk, aztán persze semmi nem lett belőle, leginkább zombiként ültünk egy miniatűr székben, és ennyi.
A gyerekkel semmi gond nem volt, vagy izgatottan örvendezett, vagy mindent felevett, vagy nyomkorászta a repülő beépített bizgentyűit, vagy aludt.
Budapest-Helsinki semmi izgalmas, csak 2 óra, és ott várni sem kellett sokat. Gyorsan át a következőre, miszerint Helsinki-Kingkong. Ezt részemről végignyűjglődtem, nem sikerült aludni sem, 9,5 óra. Amikor megérkeztünk, valamiért az arrival-ban felejtettük magunkat, úgy szóltak ránk hogy menjünk már át a tranzitváróba. Jól is tettük, mert az arrivalban nem találtunk semmit, a tranzit meg egy ordenáré méretű komplexitás. Y alakú az egész, azt hiszem összesen 80 kapuval, mozgójárdákkal. Mivel volt itt vagy 7 óránk, nem izgultunk túlságosan, elténferegtünk a resting lounge-ba és ott vettünk egy jó fürdőt. Bazidrágáért, de nagyon kellemes volt, mindazonáltal, több mint 20 óra rohadás után. Ettünk aztán egy kis csigapetepörköltöt trutyólevessel meg szósszal borított izével és hozzá ilyen kis micsodákat. Volt közte ami finom volt. Az utolsó egy órában sajnos lekonyultunk, legalábbis én meg a gyerek. Ember hősiesen vigyázta a kis családkáját.
A hongkong-auckland járatra már sikerült annyira kikészülni, hogy nem is törődtünk semmivel, versenyt alukáltunk. Nagyjából két-két órákat sikerült, amíg a fel nem ébredtünk arra, hogy nem érezzük valamelyik végtagunkat - aztán újra ájulás. Az utolsó négy órát részemről ébren töltöttem, de összességében szerintem egy nettó 6-7 órát sikerült összehozni alvásügyileg. Itt már szerencsére eszünkbe jutott hogy szedjük a Pukekók által küldött No JetLag tablettát, és azt tapasztaltam, hogy nem száradtam ki annyira, mint a másik úton, pedig itt többet aludtam ezért kevesebbet tudtam inni.
Auckland
Még a repülőn kiosztottak egy kis papirost, amit mindenkinek ki kellett tölteni. Ezt sehol sem olvastuk, kicsit morfondíroztunk is hogy mit írjunk be, aztán úgy gondoltuk, hogy ha turista vízumot akarunk úgyis, akkor nem bonyolítunk semmit, és szépen kitöltöttük turistául. Címnek a szállodát írtuk be, tartózkodás időtartamának 3 hónapot, utazás céljának turizmust.
Kicsit ugyebár izgultunk, meg idegeskedtünk, amennyire erőnkből futotta. Első mérföldkő az útlevélvizsgálat. Mi nem csináltunk semmi különöset, nyugodtan álldigáltunk, és válaszoltunk mindenre, amit kérdezett. Egy kis humor belefért, ugyanis enba feje az útlevélben szakálltalan, úgyhogy próbálta azonosítás céljából elhajtogatni a bozontját, ezen azért vigyorgott egyet a lehányka. Az első útlevélbe máris bepecsételte amit be akart, nem is kérdezett semmit. A másodiknál aztán valami eszébe juthatott, mert megkérdezte, hogy van-e visszajegyünk. Nem kezdtem semmi magyarázkodásba, csak előkaptam a kinyomtatott jegyet. Azt nézegette, vadul számolt hogy januárhoz képest április az akkor hány hónap. Aztán lepecsételt mindent és jó utat kívánt és már mentünk is. Szerintem nyugisan, nyitottan kell állni, figyelni, és csak arra válaszolni, amit kérdez. Meg olyan barátságos, szimpatikus és megnyerő tekintet kell mint ami nekem van.
Azután kezdhettünk aggódni a csomagokért, különös tekintettel az oversize külön feladott gitárra, ami egyszer már kerengett a világ körül, mikor amerikából érkezett velem, szóval féltünk hogy most is huncutkodik. Szerencsére nem tette. Első pozitív élmény volt, hogy beálltam valamiféle luggage information sorba, hogy megkérdezzem, hol vannak az oversizeok. Két ember állt előttem, ezért egy sétafikáló reptéri kolléga kötelességének érezte, hogy odajöjjön hozzám, és megkérdezze, mit szeretnék. Aztán készségesen el is mondta, megmutatta, hova kell menni. (Mondjuk nyilván oda, ahol ordenáré méretű betűkkel kiírták hogy oversize...:)
Biohazárd
A következő menet az Új-Zélandra veszélyes izék kiszűrése miatt felállított biosecurity vizsgálat, ami nagyon helyénvaló meg minden, de azért további aggódásra ad okot, mert nem volt a napi programunkba iktatva egy 30 kilós bőrönd széjjelpakolása. Már a gépen rendesen kitöltöttük, hogy nincs nálunk semmise, de azért rendes kislány módjára megkérdeztem, hogy az úgynevezett Balaton Szelet ételnek mindősül-e. Mondta a néni, hogy igen, de azért nem kért tételes vizsgálatot. Azt hozzátenném, hogy elég nagy számú ázsiai között álltunk sorban, akik egyrészt nem beszéltek angolul, másrészt meg az ember kinézi belőlük, hogy szárított polipot meg gőzgombócot cígölnek a kézipoggyászban. Az előttünk lévő például bőszen mutogatta hogy ham-ham, igen-igen... Azt hiszem, utána felüdülés volt egy angolul beszélő pár, aki még azt is tudta, hogy a bakancsot is le köll pucolni. Ezután még volt egy röntgen, ahol megnézték hogy igazat mondtunk-e, mert a röntgen kimutatja a csempészananászt, ahogy ezt a repülőn a kisfilmben is megtekinthettük.
Ez egy laza 40-50 percet vett igénybe a ránk váró Hajnalka és Pukekó szerint, mi nem tudunk nyilatkozni, akkor már nem csak azt nem tudtuk, hogy hány óra van, hanem már azt se, hogy milyen nap...
Jelentem, az első benyomás: hihetetlen napfény, meleg, és mindent átható, tavaszi, virágillatú levegő. Tik akik még csak most jöttök, ne felejtsetek el nyári cipőt, papucsot tenni a kézipoggyászba:)

2009. január 14., szerda
Ideérődtünk
Egyben, egészben. Az idegrendszerünk viszont valahol félúton beült egy kávéra a bioritmusunkkal, őket még be kell várni, aztán nyilatkozunk.
Minden okés, most alvás.
Minden okés, most alvás.
2009. január 13., kedd
Hong Kong
Itten dekkolunk Hong Kongban, 5 órát kell üldögélni, aztán irány tova. Egyelőre jól elvagyunk, mert a 9,5 órás éjszakai repüléstől kellőképpen zombikká változtunk. A gépen felszolgált brownie meg muffin kellemes gipszes cuccá kötött a gyomrokban, szal még kávézóba se tudunk beülni mer le nem bírnánk nyomni semmitse.
Kingkong szuper, mást nem tudok mondani, kérem kapcsojjaki.

2009. január 7., szerda
Végjáték
Az utolsó hét az az utolsó hét, azzal nem lehet mit kezdeni, nem hittem hogy tényleg hisztérikusan kell pakolni, mert én felkészült versenyző vagyok... de nem, ezt most teszteltem, és igaz: az utolsó hét kizárólag őőőőrületben bír eltelni, ezzel meg kell barátkozni.
Pakolás
A bőröndök méretét általában a saját repülőgéptársaságod meghatározza és a honlapján közzé is teszi. Ezek azért a standard méretek körül mozognak: kézipoggyász max 8 kg, 26x45x56 cm, ez fér el a fejed fölött biztonságosan a tárolóban. A nagybőröndnél méretet nem, csak súlyt szabnak meg, ez 20 kg. Szerencsére az ifjúkorú is teljes bőröndöt cipelhet a 75%-os jegye mellé, úgyhogy viszonylag van hely. Majd most kiderül, még nem volt meg a próbapakolás. A ballasztokról érdeklődtem a többi kimenőhazafik körében: általában ruhát, kinti évszaknak megfelelőt érdemes vinni, meg legszükségesebb apróságokat. Elhagytuk a hajszárítót, villanyborotvát és társaikat, mert úgyis csak átalakítóval lehetne őket használni, és nagyjából annyiért kapható, mint itthon. Magyarul: drágább túlsúlyt fizetni, mint kint venni egy újat. Ez számottevő spórolást jelent. Ruhákkal jól állunk, ami nem kellett, ment ajándékba, a többi szerintem jól be fog férni, mert mi nem viszünk plüssállat-gyűjteményt. Cipőt ajnálották, hogy vigyünk, ha vannak jók, mert elég drága és nem a legjobb a cipőválaszték odaki'. Én csak bőrt, úgyhogy raktam el 5 párat, meg egy veszkócsimmát, végül túrabakancsban megyek, mert az bizonyult a legnehezebbnek. Túl kényelmes nem lesz, de úgyis mindig leveszem a gépen szóval oké. Majd a szekuritban lesz vicces ahogy fűzögetem ki-be, de erre lélekben már felkészültem. Egyébként minden cuccból csak a legszükségesebb apróságokat - majd kint venni kell, olcsóbb, mondom, mint szállítgatni.
Orvosi vizsgálat
Mi itt most szívunk egy kicsit, mert utolsó hétre hagytuk, az orvos ugyanis azt mondta telefonon, hogy egy hét alatt megvan. Valamit elbambulhatott, mert kiderült hogy a hepatitis csak másfél hét alatt lesz kész. Szerencsére sikerült vele megbeszélni, hogy megcsináljuk az egész hercehurcát, aztán egy meghatalmazottunk elmegy a laboreredményért, beszolgáltatja neki a leleteket és akkor ő lezárja és átadja a reportot. Ezt majd magunk után küldetjük, pénzben ennyit bukunk rajta. Szóval az úgy van, hogy be kell kocogni a Mária utcába, bőrgyógyászati klinika, STD osztály. Bejelentkezés nélkül sorba kell ülni a vérvétel előtt, egyszercsak behívnak, ott veszik fel az adatokat. Érdemes tudni, hogy mit akarunk. AIDS és hepatitisz (a HBsAg fajta) kell Új-Zélandra. Vérvétel után fel kell kocogni a második emeletre, és befizetni az aids-ért fejenként 4000 Ft-ot, a hepatitiszért 1500-öt. A számlával aztán vissza az STD laborba, ahol ránéznek, ráírják a számod, és ezzel lehet majd érte menni, másfél hét múlva. A hepatitiszt újabban csak kedden csinálják, tehát ha éppen hétfőn mentél vérvérelre, akkor még akár csütörtökre is meglehet... de persze a magyar egészségügy útjai kifürkészhetetlenek.
Erre egy példa: ha hétfőn csináltatsz AIDS tesztet, az legkorábban szerdára van kész. Ámde ha kedden, az már kedd délutánra. Hae? Annyi biztos, hogy érdemes nyitásra, reggel 8-ra odamenni, mert ha 10 körül érsz, az már csak a másnapi menettel megy tovább, és akkor ki tudja, milyen krono-szinklasztikus infundibulumba kerül útközben. Lehet például, hogy a vérvételt megelőző nap lesz kész, amikor nem tudod átvenni mert még ott sem voltál. Voltandottál.
Maga a redzsisztered immigrésün vizsgálat egy házaspár esetében kb. 2 órát vesz igénybe. még itthon ki kell nyomtatnod egy bazihosszú sok oldalas dokumentumot, azt fogja ő töltögetni. Érdemes előre elolvasni, hogy tudd miket fog kérdezni. Felnőtteknek fejenkét 3, 10 éves gyereknek 1 darab igazolványképet is kell vinni, plusz friss langyos reggeli pisiket. Ott helyben fog majd röntgenezni. Mi szombaton megyünk majd, mer szeretünk veszélyesen élni. Ez a buli felnőttenként 17 ezer lesz, kisfejszének 12 ezer. Őt nem világítják és nem gondolják hogy aidses vagy hepatitiszos. Pedig megjegyzem, sansza nincs rá kevesebb, mint mondjuk nekem.
Gyerekvigyázás
Írtam egy kis kártyát a gyereknek angolul, telefonszámokkal meg titkos térképekkel, hogy mifenét csináljanak vele ha elveszne valamelyik reptéren.
Iskolakötelezettség - Update
Közben megtudtam ám, hogy a helyes eljárás az, hogy a területileg_illetékes suli igazgatójának kell lejelenteni, hogy külföldön folytatja a gyerek a tanulmányait. Mindezt elég levélben is megtenni (én mondjuk tértivevénnyel...) és a biztonság kedvéért a kerület illetékes jegyzőjének is megküldöm.
mostan ennyit, még pakolás... aztán mindjárt megyünk is, sitty-sutty a kannibálok földjére.

Címkék:
immigration,
iskola,
orvosi vizsgálat,
pénz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)