Egy blog halála

Igen morcos voltam, mikor ilap abbahagyta tavaly az írást, és nem frissült többé a blogja - pont amikor ideért, amikor tényleg kezdett izgi lenni.

Azt hiszem, most már értem, hogy miért. Ez a blog teljesen más, mint az övé, mégis ugyanolyan: arról szól, szólt, hogy hogyan készülődtünk, min mentünk keresztül, az alatt a másfél-két év alatt, míg összevakartunk mindent, hogy egy új országba költözhessünk. Segítség az indulóknak, tervezőknek, a stafétabot továbbadása. Aki ügyesen olvasott a sorok között is, annak még ennél is több jutott.

Megérkeztünk. Nagy igyekezettel tudósítottam, amiről lehetett. Érdekes látni, hogyan változott, alakult minden, beleértve a terveinket és a hozzáállásunkat. Az pedig még érdekesebb, hogy ugyanezt a folyamatot látom sok most induló bloggernél is. Még egy-két téma előttünk áll: jogosítvány, vízum, letelepedés (remélem) - de ezeken kívül mit írjak? Hogy az Albany Megacenterbe mentünk power dressingelni Mme. Pappával, és Esztinek mindig kakilni kellett, ezért a végén inkább üldögéltünk a napfényben, és jazzkoncertet hallgattunk? Jó, költői kérdés volt, persze, írhatnék ilyenekről is, de az egy másik blog.

Ha valami még nagyon kimaradt, kérdezzetek bátran. Ha nem szándékosan nem írtam meg, akkor pótolom:) Ezeken túl pedig csak egyet tudok ígérni: mostantól egészen randomizált lesz ez a blog, amíg el nem csendesül teljesen.

No worries

Nos, Moni, aki nem Móni, meginicializált, mert csomó minden eszébe jutott, és erről meg nekem jutott eszembe csomó minden, úgyhogy írok is, jobb az ilyesmin gyorsan túlesni.

Nem vagyok egy nagy blogolvasó, csak négyet-ötöt követek hűségesen. A tematikusakat bírom, meg azokat, ahol van valamilyen személyes indíttatás, mondjuk ismerem a szerzőt. Azokat, akik naplószerűen világba kajabálják a kis életük jelentéktelen eseményeit, vagy mondvacsinált témák köré ollóznak cikkeket halomba, nem szeretem. Még egy apróság, ami teljesen szubjektív hülyeség (pl. gerincenborzol ha valaki azt mondja: "emberke") - szóval halálba idegesít ha valaki úgy blogol, hogy "K. elment a boltba, és összefutott C.-vel, aki elmondta hogy S. új állást kapott..." na a ilyen rövidítéseket zsigerileg nem viselem, pedig semmi megmagyarázható okom nincs rá.

Ennek ellenére a kisrumfban lehet valami, mert teljesen ráragadtam, pedig mindenféléről írogat, ahogy érzi, ráadásul gyakran emleget egy bizonyos V. nevűt is. És mégis. Nem tudok a közelgő utazásunkhoz információt szívni belőle, mert ők Írországban laknak, szóval nem is értem... mégis rendszeres olvasója vagyok. Az előző posthoz írta, hogy meglepődött a szisztematikus készülődésen, aztán egy egész postot kapott a téma, vagyis inkább szabad asszociációs szökellést rendezett a dobozaink okán.

Ami először eszembe jutott, mikor olvastam: welcome to real life 2.0... Nekem nagyon fura élmény volt nyáron, hogy olyan emberekért szurkolok, akiket az életben nem láttam. Hogy úgy érzem, ismerősök, barátok, holott maximum a skype-on osztottuk az észt. Talán lassan bele kell nyugodni, hogy ez egy egészen új módja a kapcsolattartásnak, barátkozásnak. Azért még csodálkozom rajta egy picinyt. A témáról egyébként komoly tanulmányok készültek már, úgyhogy nem megyek bele abba, hogyan pukkanhat szét egy-egy komolynak hitt webes barátság a valóság 1.0 talaján, illetve mennyire skizofrén állapotokat idézhet elő egy-egy ilyen alábukás. Maradjunk annyiban, no worries, aztán lesz ami lesz.

Másik: valóban lehet, hogy marhára szisztematának tűnök, de gyerekkel azt hiszem az ember nem is tehet mást, muszáj mindenre felkészülni, nem mehetek bele a vakvilágba két bőrönddel, mert ha folyik az orra, kell hogy legyen nálam zsepi.

Nagyon régóta tudom, hogy nem jó nekem itt, és ez simán lehet, hogy az egyéniségemből adódik - lehet hogy seholse jó?:) mindenesetre ezt most jól kipróbáljuk. Nem ragaszkodom a tárgyakhoz. Fontosak nekem, szép otthont kell magam köré kanyarítani, de bármikor bármit hajlandó vagyok lecserélni. Nincsenek igazi gyökereim, nem köt ide semmi, meg máshová sem. Könnyen mozdulok, igényem van a változásra. Jó érzés, hogy a sok papírmunka, ügyintézés megéri, és kézzelfogható eredménye van. Jó érzés, hogy van valamiféle jövőképem, egy generációra előre is.

Egyébként, ha valami miatt balul ütne ki ez az egész, akkor is megérte - azt hiszem, hogy a 2008-as évet azért tudtam végigcsinálni, mert végig előttem lebegett: megyünk.

END lelki_elet(s)
FROM imma_neni

NévShow

Kicsit már offolok én is, mindig csak ezek a komoly témák...

A hungarokiwik neveiről kaptok egy szemelvényt, nagyjából időrendben.

Pukke
Az úgy volt, hogy elkezdtük olvasni a pukekókakát, ami a legjobb magyar új-zélandi madaras blog. Gazdája valahogy rávett minket egy randevúra, lásd alább másfél évvel. Be is került a telefonomba, úgysmint Pukekó Tamás. Hosszú ideig nem is tudtam a rendes nevét neki:) Aztán, ha szkájpoltunk, egyre rövidebb néveken szólongattam, míg ráragadt a pukke név, immáron örökre, hakánkat mindig a "yo pukke - yo imma" kiáltással kezdjük.

Imma
Nyilván rövidítésiből, de Papito volt az, aki a sokat sejtető Immacolata nevemből Immát csinált, és rögvest meg is toldotta egy nénivel. Ez azért volt nagyon viccesen koincidális, mert 10 éves kisfiam éppen akkoriban ragasztgatta le a szobájában található antik festményt, ami egy éltes hölgyet ábrázol, mert szerinte állandóan őt nézi, ha rosszalkodik. A kép egy régen élt felmenőről, Irma néniről készült...

Pappa
Talán ezt nem is kell magyarázni, Papitót neveztük el így. Adalék hozzá, hogy ezen a ponton rájöttünk: mindhármunknak olyan neve van, amiben található egy jól szaggató, metálos dupla betű. Talán nem is tud róla, de azóta pappa feleségét úgy emlegetjük: Sztepper Mamma.

Whatever Zsuzsi
Süt-főz, bagózik(!), ozzie import, és scarpettaként kezdett tudósítani a mindennapokról. Azt hiszem, ezt a nevet is pappa osztotta ki - helyesbítsetek, ha nem így van -, mindenesetre már nem mossa le magáról.

.... és akkor, amiért ez a bejegyzés létrejött...

Müzli
Pár hete találkoztunk először kommentjeivel, felbukkant itt-ott, lassan elkezdtem olvasgatni a blogját. Még nagyon keveset tudunk róla, de az biztos, hogy nagy lelkesedéssel, és alaposan tervezgeti az útját - számomra azért érdekes, mert eddig úgy látom, hogy valahol ott tart, ahol én egy éve, ezért biztos, hogy még egy ideig nézegetni fogom. Bocs a névért! Veszélyes dolog diszlexiásokkal kezdeni...

mormee, üdvözöllek a blogrollomon.

Színes szófelhő

Nekem a legfontosabb a dokumentum, a megoldás, no meg a kapcsolatom.



Játsszatok.

Blogging

Néhány személyes gondolat, erről az egész blogírásról.

Borzasztóan nehezemre esik írni - no és hát nem azért mert nem vagyok elég szószátyár, sőt. Az egész blogírással kapcsolatban fájdalmasan cinikus érzéseim ébrednek, főleg a sok semmitmondó, semmiségeket világba kiáltó, aztán vadidegeneket fontos külső referenciának tekintő és vadul veszekedő bloggazda miatt. Persze tudom, hogy most beszámolok, dokumentálok, saját magamnak spórolok későbbi e-maileket és hosszas magyarázkodásokat - de azért egészen meghasonlott érzés, szóval elnézést és bocsássék.

Másrészt viszont nekem nagyon sok információm származik ilyen-olyan blogokból. Még a szörnyűségesekből is. Ezért egy kicsit úgy érzem, mint mikor babaruhákat adtam tovább - kaptam valakitől, nem adtam érte semmit, de aztán én is adtam valakinek, és nem kértem érte semmit.... Szóval, leginkább ezzel a bloggal igyekszem balanszba hozni a világ nagy esélykiegyenlítő gépezetét, és leírom a legelejétől a történéseket.

Talán meglepő, hogy mi a francért huhogom az éterbe az összes szakmánkat, végzettségünket, életkorunkat... Hát pont ezért. Nekem ez hiányzik legjobban - látom a munkakeresési mizériát, esetleg a letelepedési vagy munkavállalási papírok körüli intézkedést, de azt nem, hogy mindezt milyen adottságokkal tették a blogírók. Ezért írtam le - mi ezekkel indulunk. Hogy ez sok-e vagy kevés, nem tudom még eldönteni.

Remélem, hogy durván 10 hónap múlva már tisztán látszik majd.

Hát nagyjából ennyi lelki életet, ezt nem fogom azért túlzásba vinni...