Chinga Changa Chunga

Chinga, changa, chunga
jakitaki noremekdora, nézze!
Pukkataka réte, szétmegy a nejébe.
Nyáficia országútján két likileketáki
motyóka ül. Azt fecsegik pengőpengetőjükkel
hogy nyáfici izékaki jönnek az utcán,
mondja tudni merre lenni a vége?

Erre mondani a fecsegőrétikakik,
hogy azért ők rétikakik, mert a kakinév
a divat.

Mondomén: mi a rézfánfütyülő galambnak tojásából
kikelő fióka kakijába rakott városkának a kútjában
lévő halaknak pikkelyét akartok, he?

Önmegvalósítás

Szóval az úgy volt, hogy már nagyon kellett egy íróasztal, mert nem szeretem a gépet az ebédlőben. A tradme remek, filléres vételekkel kecsegtet, én is rávetettem magam, és szinte rögtön megtaláltam a nekem való darabot. 1 dollárért hirdették, de gondoltam, bebiztosítom magam, és egyből 5-öt ígértem érte. Hogy - hogy nem: senki nem licitált túl.

Nem részletezném a felmarkolásának történetét: dél-nyugat auckland, gettó, kutyaszar, és Melissza, aki egyrészt elfelejtette, hogy aznapra ígérkeztünk, ezért bomladozó sminkkel, macikás pizsamában mászott elő az áporodott viskójából, ahol szegény kiskutyája már semmit nem rontott az illat-összképen azzal, hogy bent ment ki... nem is egyszer. A széteső, rozoga, bődületesen nehéz asztalt amúgy sem lett volna könnyű kihozni - a vidám akadályversenyt sikerült azért cizellálni egy kicsit azzal, hogy a gyanús tócsákon szökelltünk átal vele. Melissának nem én voltam az egyetlen látogatója - tetovált, enyhén beállt, tántorgó, kopasz, bőrszerkós egyéneknek is dolguk akadt vele aznap reggel, de mi már szerencsére nem vártuk meg a végkifejletet.

Node az asztal! Hiszen csak öt dollár volt. A nemrég érkezett magyar házaspártól (hurkatöltő-nagyhatalom jeles képviselői, akiket csak úgy emlegetünk: átbaszottak) sikeresen kölcsönszereztem egy csiszológépet. Az asztal kemény diónak bizonyult, vagyis inkább fenyő, de már nagyon öreg. Amikor megfigyeltem, hogy nem viszi, elugrottam csiszolópapírért. Vettem egy csomagot a rettenetesen-őrültmód-extraerős kategóriából, csak 7 dollár volt és négy darab volt benne. Szépen körbecsiszoltam az asztallapot.

Valószínűleg sokszor, és sokáig rányitották az ablakot, mert hullámosra ázott a teljes hátsó fele. Ahol nagyon porózus volt, ott elbontottam egy spaklival, ami leárazva csak négy dollár volt, és még csomószor tudom használni egyébként. A kiálló, felhullámosodott, de még fa-állagú lemezeket leszögeltem apró kárpitszeggel, pár óra alatt megvoltam vele, és a szög csak három dollár volt és még maradt is belőle. Az azért látszott, hogy itt bőven lesz mit glettelni, és találtam is készre kevert faglettet, egykomponensűt, még kevergetni sem kell, nagyon jól lehet dolgozni vele, igazán megérte jobb minőségűt venni, az a tizenegy dollár nem volt érte pénz.
Amíg az első réteg glett száradt, nekiláttam megjavítani a fiókokat. Középen is volt egy, teljesen szétesve, azt leszereltem, ahogy volt. Úgyis csak zavarta volna az embert, meg hét fiók bőven elég egy íróasztalnak. A többi fiókokat kiszedtem, javítottam-csiszoltam, ahol kellett, és összeragasztottam egy környezetbarát enyvvel, amiből egy egészen nagy üveggel vettem hat dollárért, maradt is belőle, az mindig jól jön a háznál.
A sarkokat és a hátsó részt gyakorlatilag újra kellett építeni, három rétegben gletteltem le, aztán azt is szépen felcsiszoltam.

A famunka jó a kéznek, a szívnek, a szemnek. Közel a természethez, a fenyőforgács és a fűrészlaptól felmelegedett alapanyag illata, Pumukli, Eder mester...

Na ez nem egészen ilyen volt, mondjuk ki: ordenáré módon bűzlött az asztal, minden pórusából omlött a cigaretta- és kutyaszar-szagban eltöltött évtizedek pöffedéke. Állítólag erre nagyon jó az alapozófesték, csak 39 dollár volt és tényleg alaposan beszívódott és tiszta, fertőtlen illatúvá varázsolta a művemet.
Végül két színt kevertettem, mert a harminc dollár per liter árnál már tényleg nem számított sokat az a négy dollár per darab, amiért bekeverték nekem, úgyhogy eldöntöttem, hogy hasonló, krémszínű tónusban, de kicsit elegánsabbra festem le az asztalt, és még marad is festék, hátha megint licitálok valamre. Úgy lehet igazán szépen lefesteni azokat a fakazettákat, ha az ember óvatosan körbemaszkolja a széleit, és ez a szalag csak öt dollár húsz cent volt, még maradt is belőle. Kicsit babra munka, de megéri. Ha megszáradt a festék, csak le kell húzni, és szép, pontos széleket hagy maga után.
Összesen annyi hiba csúszott csak a számításba, hogy a keskeny ajtón nem fért be az asztal. Dani segített volna bevinni. Nagyon nem szorult be az asztal, csak egy kicsit, és a falat is meg lehet javítani, amin léket ütött az egyik lábával. Később Danit is kiengedtem, mert bajosan tudtam volna etetni a lukon keresztül, meg amúgy is el kellett szaladnom fűrészért. Nagyon jó kis kézifűrész, igaz, hogy tíz dollár volt, de adtak hozzá még négy fűrészlapot, fémhez meg fához. Szerencsére nem kellett mind a nyolc lábából levágni, elég volt négyből, és már be is csusszant lágyan. Jut is eszembe, kell majd vennem valamilyen takarítószert, ami felszedi a festékcsíkokat a parkettáról, de a lakkozást nem marja fel...
Tegnap végre birtokba vettük az asztalt, egészen belesimul új környezetébe, szerintem ennyi törődést még sohasem kapott hosszú élete során. A lenti képen jól látszik, hogy mennyire feldobták a rozsdamentes acél, fényesre krómozott fogantyúk, darabja 4.99. És csak öt kelett belőle, mert a tálcákhoz tartozó gombokat meg tudtam menteni!
Nagy büszkeség tölt el, és elégedett vagyok az eredménnyel, csak azt nem értem, hogy a projekt említésekor miért tör ki a baráti köröm heveny röhögésben - életem párja meg kétségbeesett tiltakozásban... Pedig csak öt dollár volt.

Sünsegg

Ezt Moninak.

Rém4é

Viszonylag szerencsések voltunk a madarakkal már Magyarországon is. Hűvösvölgyben rengeteg volt a szajkó, hihetetlen recsegéssel éldegéltek a környékünkön. Tavaly nyáron nagyon elszaporodtak, mindenhol lehetett őket látni, gyönyörű állatok, bár a viselkedésük hagy némi kívánnivalót maga után... Nagy fészekrablók, kedvenc csemegéjük a rigótojás. Tavaly pont az ablakunk előtt néztünk végig egy nagyon komoly, több faj közreműködésével zajló háborút. Egy szarka és egy fiatal szajkó együttes erővel megtámadott egy rigófészket, és érdekes módon nem a házaspár, hanem legalább 5-6 rigó együttes erővel próbálta megvédeni - talán segítséget kértek a rokonzoktól? Sajnos nem jártak sikerrel, a fenyő alatt tojásaik kiszopolyozott, félbetört, halványkék hártyája bizonyította vereségüket.

minekorultelma.blog.hu

A legviccesebb tavalyi madaras sztorim szintén egy prózai feketerigó-családhoz kötődik. A Margit körút (öregebbek kedvéért: Mártírok útja) kellős közepén, a legnagyobb zajban és dugóban, egy ház lebetonozott belső udvarán néhány dézsában elszürkült, fényt alig kapó bokrokat, növénykéket helyeztek el az igényesebb lakók. Egy rigópár úgy döntött, hogy gyereknevelésre ennél alkalmasabb hely nem is adódhat, úgyhogy tavasztól nyárig figyeltük, ahogy felnevelnek 2-3 fészekaljat. A kis, csenevész fiókák az orrunk előtt tanultak repülni, ott kommandóztak a kocsitároló és a kukák között. Egyikük valamit nagyon elszámíthatott, mert lefejelte a felettünk lévő függőfolyosó peremét, és beszánkázott az irodába. Társam halált megvető bátorsággal ment be érte, hogy kiterelje, de annyira kis szerencsétlen volt, hogy végül kénytelen volt elkapni, hogy kihozhassa. A szürke rigómama nem tétlenkedett, szólt rögtön apunak, aki karnyújtásnyira tőlem leült a korlátra, és felfújta 22 centis testét, így már legalább 26-nak nézett ki - és hangos csatakiáltással nekiment a 170 centis, 70 kilós kollégámnak. Aki persze úgy megijedt tőle, hogy rögtön vissza is adta a gyerekét.

zalanatura.5mp.eu

Persze örök kedvencem a varjú, főleg a dolmányos, akivel Ukrajnában ismerkedtem meg, de kamaszéveimtől öregkoromig szépen beszivárgott Magyarországra is, most már egyáltalán nem ritka látvány. Amikor télen mindent beborít a hó, csend van, és csak ők sétálnak peckesen, mint méltóságukban sértett, de azért büszke őrgrófok, feketén foltozva a nagy fehérséget, ügyet sem vetve a mimikrire, amit elvileg csinálniuk kéne Darwin szerint... az a kép nagyon bennem ragadt.

Egyébként ezt az egészet azért kezdtem írni, mert szombat reggel van, és kijöttem egy kávéval a teraszra. Lassan két hónapja élvezem minden nap a szemtelen mejnók társaságát. Több fészek is lehet a környékünkön, mert rengetegen vannak. Ezek nagyon beképzelt, vakmerő, bohém állatok. A szomszéd vérmasztiffnak kidobált húsokra simán rászállnak, egy 10 tonnás kamionnak meg nehogy már félreálljanak, ha egyszer ők voltak előbb az országúton... Nagy örömmel dézsmálják a kerti zöldségeimet, és örülnek a partiknak is - utána ők takarítanak el az asztal körül. A legédesebb, amikor felreppennek: ehhez mindig ki kell adniuk egy kis "frütyü-frütyü-frütyü" hangot, ha esetleg nem vettük volna észre, hogy indulnak. Ha lefelé repülnek valamilyen magaslatról, mert megláttak valami izgalmasat, az leginkább úgy néz ki, mintha a szabadesést gyakorolnák - csak az utolsó pillanatban használják a szárnyukat.

Az elmúlt pár hétben aztán bezizzenek a rosellák is. Szép röptű, őrült színes papagájok, mármint nem őrültek, hanem őrült módon színesek, mintha egy begajdult gyerek felhasználta volna az összes ceruzáját amikor megrajzolta őket. Eddig kedveskén megjelentek, néha leszálltak a háztetőre, takarítgatták az ereszcsatornát (mer a landlord nem nagyon szokta) aztán éles autóriasztó-hangot kiadva továbbáltak, általában párban. Mostanában egészen megváltozott a viselkedésük. Öten-hatan bandáznak, a szokásos éles füttyögés helyett recsegnek, hisztérikusan pittyegnek, kerepelnek, és a kertünk fölött keresztbe-kasul kergetnek mindenféle egyéb madarakat. Egyelőre nem tudom, mire készülnek - a legvalószínűbb, hogy át akarják venni az uralmat a világ felett.

bird.net.au

Említésre méltó még a Harrier Hawk, más néven a Kahu. Gyönyörű égi cirkáló. Egyike az itteni hányatott sorsú őshonos ragadozómadaraknak. A kertünk alatt egy hosszúkás rezervátum van, egy kis patakot követ, ezért virsli alakú - gondolom itt lakik. A ragadozómadaraknak nehéz dolguk volt az ember megjelenése előtt, mert az egybefüggő erdőkben nehéz volt felfedezni a zsákmányt. Meg kellett tanulniuk a fák sűrű lombjában kiszúrni és elkapni a vacsorájukat. Persze a földön élő madarak is megtettek mindent, hogy elkerüljék a vele való találkozást. Kevés ilyen sólyomféle élt itt, és folyamatosan fogyatkozott a számuk. Aztán az ember eljött, lezúzta az erdők nagy részét, és végre könnyű vadászterepet kaptak a Kahuk is - végtelen mezők, cserjések, kevés búvóhellyel. Később hoztak nekik könnyű vacsorát is - nyulacskákat, egereket, oposszumot. A tortán a hab az autó megjelenése volt: most már a Kahu fő táplálékforrása a "road kill". Többé nem áll a kihalás szélén ez a büszke madár, az emberek mindent megtesznek túlélése érdekében. (Vö: az éremnek két oldala van).

buildyourownbirdhouseplans.com

Kemény dolgok ezek, kérem szépen.

Egy blog halála

Igen morcos voltam, mikor ilap abbahagyta tavaly az írást, és nem frissült többé a blogja - pont amikor ideért, amikor tényleg kezdett izgi lenni.

Azt hiszem, most már értem, hogy miért. Ez a blog teljesen más, mint az övé, mégis ugyanolyan: arról szól, szólt, hogy hogyan készülődtünk, min mentünk keresztül, az alatt a másfél-két év alatt, míg összevakartunk mindent, hogy egy új országba költözhessünk. Segítség az indulóknak, tervezőknek, a stafétabot továbbadása. Aki ügyesen olvasott a sorok között is, annak még ennél is több jutott.

Megérkeztünk. Nagy igyekezettel tudósítottam, amiről lehetett. Érdekes látni, hogyan változott, alakult minden, beleértve a terveinket és a hozzáállásunkat. Az pedig még érdekesebb, hogy ugyanezt a folyamatot látom sok most induló bloggernél is. Még egy-két téma előttünk áll: jogosítvány, vízum, letelepedés (remélem) - de ezeken kívül mit írjak? Hogy az Albany Megacenterbe mentünk power dressingelni Mme. Pappával, és Esztinek mindig kakilni kellett, ezért a végén inkább üldögéltünk a napfényben, és jazzkoncertet hallgattunk? Jó, költői kérdés volt, persze, írhatnék ilyenekről is, de az egy másik blog.

Ha valami még nagyon kimaradt, kérdezzetek bátran. Ha nem szándékosan nem írtam meg, akkor pótolom:) Ezeken túl pedig csak egyet tudok ígérni: mostantól egészen randomizált lesz ez a blog, amíg el nem csendesül teljesen.

Auckland

Nem fogok esszét írni a helyi építészet történetéről - az egy másik blog -, és nem is fogok minden részletre odafigyelni, ezek csak az én intimus privátim impresszióim. Auclandről, szeretettel.

Ebben a városban lakunk, hihetetlen, de most már csaknem két hónapja. Az első pár hét kuszaságát persze még nem nevezném annak, úgyhogy legyen az itt-élésünk hivatalos kezdete február 9, akkor költöztünk be ebbe a házikóba.

Egy született budapestinek ez a város sohasem lesz "karakteres". Azt kell hogy mondjam, ez egy bazinagy lapaty (Pappa! új szó!). Olyan, mintha kis kertes lakónegyedek úgy döntöttek volna, hogy összeállnak egy laza közigazgatási közösségbe. A város szíve, központja egy helyre kis kvázi-felhőkarcolókkal telezsúfolt kvázi-üzletinegyed. Egy szívmelengetően bájos patyomkin-belváros. Mivel nincs a szó valódi értelmében vett tömegközlekedés, ami akaratlanul is kijelölhette volna a jellegzetes, gyakran látogatott városrészeket, csomópontokat (villamos-, metróhálózatok és buszpályaudvarok), a város csak úgy alakulgat, ahogy sikerül neki. Az összképet tovább fokozza a belváros közepéig bevezetett autópályakatyvasz is, amit ott szépen spagettiszörny-formára csomóztak. Kb. olyan érzés, mint egy BAH csomópont a Kálvin-téren, vagy M3-as levezető a Budai Várban.
Közben viszont nem szilárdult áthatolhatatlan betonrengeteggé a központ sem, mindenhol zöldell valami park, tisztaság és rend van az utcákon. Egyszer láttunk csak szép budapesti városképet, de akkor hihetetlen nagy szél volt, és az újrahasznosításhoz kikészített papírkupacokat fújta szét a vihar. Pár nap múlva nyoma sem volt.

A belvároson kívül csupa kertvárost láttam mindenhol, alig-alig emelkednek lakóházak a városrészek fölé. Takapunának van pár jellegzetes, nagy irodaépülete, már messziről látszanak, a Sentinel egészen jellegzetes a kis fura kupakjával. Ha viszont pl. Takapunán mászkálok, nem érzek semmilyen jellegzetességet, a jellegzetes épülete ellenére sem.

A lakóházak könnyűszerkezetesek, jobbára világos színűek, általában minden rendszert nélkülözve, egymás hegyére-hátára épülnek, nagy zöld bozótok közé. Ha kinézek az ablakon, itt a Norht Shore-on, olyan, mintha egy nagyon vegyes faanyagú erdőre néznék - közben meg tudom, hogy lakónegyed ez, ameddig a szem ellát. A kis városrészek szívecskéiben kis üzletek vannak, aranyos kis tákolmányok, lehet előttük sétálni. Általában fedett a portáljuk, hosszan előernyúló tetőrésszel, hogy ne ázzon a kedves vásárló. Hozzánk legközelebb a Higbury van, ez itt egy kép onnan:
Persze majd' mindenhol van már nagy bevásárlóközpont is, nagyáruházakkal. Sajnos egyelőre mi sem a helyi kiskereskedőket és termelőket támogatjuk, mert ezekben a bevásárlóközpontokban nagy a választék, eljut hozzánk az akciók híre, és mi is könnyen odatalálunk... Majd egy kis nyomozás után változtatok ezen a rossz szokásomon. A város egyébként egyáltalán nem tolakodó, ahogy növekszik. Hatalmas érintetlen belterületei vannak még mindig, szerintem ezért képes úgy terjeszkedni, hogy a határai nem tolódnak kifelé. Egyáltalán nem ritka, hogy az ember autózgat egy fél órát békésen legelésző tehenek között, elhagy egy nagy erdőt, egy víztározót... és még mindig Aucklandben van, természetesen. A lakónegyedekben mindenhol akad egy-egy természetvédelmi terület, egy például pont itt alattunk. Ha akad egy kis folyó, patak, vagy véletlen megmaradt egy kisebb kaurierdő, akkor azt körbezárják, és kész. Onnan jönnek a madarak a kertünkbe, meg a weták a fürdőszobánkba. Öt percre tőlünk például van egy ilyen helyre kis esőerdő:
A szolgáltató- és ipari negyedek nagyjából olyanok, mint amilyeneket New Jerseyben láttam. Egy-egy forgalmas út mentén teleépül kisebb-nagyobb szerelőműhelyekkel, diszkont áruházakkal, kisboltokkal, irodákkal, aztán körbe lehet autókázni a teljes helyi konkurenciát, néhány percre egymástól. Itt a közelben ilyesmi a Wairau park, ahol egymást érik a különböző bútorboltok, vagy a Sunnynook utca ahol van egy csomó szerelőműhely, de Albanyban keringtem egy egész nagy városkában is, ami csupa iroda és szolgáltatóház - Mme. Pukke itt keresgélte a nemzetközi posta lerakatát.

Azért nem akarok nagyon szőrösszívű lenni a várossal, vannak remek benyomásaim is róla... A belvárosból hazafelé araszolva egyszercsak feltűnik az öböl a híddal, meg a rengeteg vitorláshajó ágaskodó árbocával. Dél felé az autópályáról egyedi arcot mutatnak a dimbecs-dombocskái, a Mount Wellington meg a One Tree Hill. Parnell főutcája egy rövid ideig aranyos anglikán városka illúzióját kelti.

És nagyon vidáman összefogja az egészet az a sok fricska, amivel az autópályák építői és felújítói szórakoznak. Dagad már a fotógyűjteményem, és nemsokára közzé is teszem ezeket. Még mindig sok vidám pillanatot szereznek ezek a kis semmibe sem kerülő díszek, minták, amivel a betonkorlátokat cifrázzák.

Munkavállalási papírok

Ne zaklassatok...

Az úgy volt, hogy az ember néha elveszíti kicsint az időérzékét. Azt hittem, hogy éppen csak a minap írtam, aztán tessék. A héten a normális kerékvágás mellett - iskola, meló, pecó, kert, Queen Mary, hazadolgozás - még nekiláttunk elintézni a work permithez szükséges papírokat.

Saját egyéni baromságunk, hogy a karácsony előtt feltelefonált paneldokinak elhittük, hogy egy hét alatt lezavarja majd az orvosi vizsgálatot, aztán persze kiderült, hogy kifelejtette belőle a Hepatitis vizsgálatot, ami legsürgősségibb sürgősségivel is 10 nap... Így hát elég kacifántosan, kalandosan oldottuk meg a health report kérdést: mária utcai vérvétel után úgy mentünk el a paneldokihoz, hogy csak az általa elvégezhető hülyeségeket csináltuk meg, és egy kedves barát segített ki minket a végén - meghatalmazásokkal felszerelkezve elkocogott kikérni az eredményeinket, aztán tovább a dokihoz, akitől beszedte a végleges, lepecsételt borítékot, szintén meghatalmazás útján... Ekkor mi már javában Hong Kongban zuhanyoztunk.

Ha meg valamit el lehet rontani, akkor azt legalábbis alaposan kell. A csomagot minden egyes biztonsági fityóka kipipálásával, sima postai úton adták fel. Négy hét múlva haza is érkezett, mert valami külső borítékot borító külső boríték picikét felrepedt, és hát biztosítva volt sérülés esetére is - ezért a legjobb, amit tehettek, hogy hazaküldték. Talán már innen, Ausztráliából? Még egy extra három napos idegeskedés után megérkezett 10szer annyi pénzért, DHL-lel, de most már itt van, friss, ropogós, és még szifiliszesek sem vagyunk.

Innen már csak a komplettírozás hiányzott. Nagyon jól látszik, hogy apróságok micsoda feladatot jelenthetnek egy idegen országban. Mi már régóta nem jártunk fényképésznél - ha igazolványkép kellett, elcsattintottuk a digitális gépet aztán nyomattunk tetszőlegesen. Ezt meg is tettem még Budapesten, aztán jól ott is hagytam az összeset, jó helyen vannak. Nyilván, most még nincs nyomtatónk, főleg nem fotóminőségű, úgyhogy nekiláttam az interneten 'passport photo North Shore' után kutatni. Megdöbbentően kevés találat jött, és azok között is nyilvánvaló hülyeségek szerepeltek, pl. Sunnybrae Pharmacy... Gondoltam, hogy a patikusok annyira bénák voltak, hogy még a yellow pagesben sem tudták normálisan kitölteni a tevékenységi körüket. Aztán a helyi magyarok felvilágosítottak: igazolványképet leginkább a patikában lehet csináltatni. 12 dollár volt per fő.

Ezután keresnünk kellett egy békebírót, hogy előtte írjunk alá egy papírt, miszerint ember szeret engem, én is őt, és különben is együtt vagyunk és ő megtámogat mert hát tényleg szimpatikus vagyok neki. Felhívtunk egy közeli címen regisztrált békebírót, aki esti időpontot adott. Elkocogtunk hozzá, kedélyesen röhögcsélt mindenen. Ez a neved? Kmmmhh. És ide mit karikáztál be? Khmhhhmm. Először azt hittem, hogy valamit elrontottam, azért vigyorog ilyen jókat, de később kiderült, hogy neki ez így jön, magától. A procedúra végén megkérdezte, hogy akkor most mi a Bibliára szeretnénk-e esküszni vagy büntetőjogi felelősségünk tudatában jelentjük-e ki... Na, itt meg nekünk kellett a kuncorgással küszködni, de aztán szépen-rendesen végigismételtük neki, hogy igen, mi mi vagyunk, a nevünk azonos a nevünkkel, igen, értjük ami oda van írva és igen, amit mi írtunk be az mind igaz. Ezek hallatán még megeresztett további pár jóízű kacarászást, aztán pecsételt, és már zavart is minket elfele. Kiderült, hogy nem is kell érte fizetni semmit (hae? olyan mint egy közjegyző...) és ő ezt polgári szolgálat gyanánt csinálja, a népért és a hazáért. Enyhén sokkolózva hagytuk el a terepet.

Nyilván kellett egy job offer a munkáltatótól, aki embert akarja zsigerelni.

Kellettek a referencialevelek a régi munkaadóktól, melyben leírják, hogy mettől meddig mit csinált náluk, méltatják és sok szerencsét kívánnak neki.

Kellett erkölcsi bizonyítvány (a magyart elfogadják hiteles fordítással).

Kellettek a születési anyakönyvi kivonatok - ezek már három nyelvűek, elfogadják úgy ahogy van.

Kellett igazolás arról, hogy mi régóta együtt vagyunk - a lakcímkártyáink eléggé bizonyító erejűek voltak, ehhez is kellett hiteles fordítás.

Kellett még mindenféle formanyomtatvány, amiről már fogalmam sincs, Hajnalka nyomkodta az orrom alá, én meg töltögettem. Application for work permit vagy ilyen.

És még kellettek persze az útlevelek.

Most beadatott mi pedig várandunk vala.

Nesztek.

Animálok

Tegnap este látogatónk volt, nem számítottunk rá. Ő lenne az:

Dobozban fotóztuk, mert nem tudtuk, hogy mit szándékszik csinálni ezzel az ötforintos-méretű szájszerkezettel, és azért ezt a rosszul sikerült képet adom közre, mert ezen véletlen lett egy söröskupak - miheztartás végett.

Ember leküzdötte erős indíttatását, és nem adott neki papuccsal, szerencsére. Útközben megtudtuk pukkétól, hogy ő egy Weta, aki igen védett, háziállatként is tartható kedves lény. Kb. hetven változata él még Új-Zélandon, a mi vendégünk a Wellington tree weta volt. A neve szabad fordításban annyit tesz, hogy szörnyű tücsök, meg isten ocsmadéka, ilyesmi. Dobozolás alatt próbált abúzkodni, de aztán szép nyugiban tisztogatta a kis micsodáit. Állítólag harap, ha hergelik, de nem mérges, és nem is szúr, csak izomból nyomja (és az van neki).

Szabadonengedtük.

Ma meg össze lettem tévesztve egy silver tree fernnel, és rámugrottak, miszerint ő:

Eddig még csak szürkés-barnásokat láttam cikadászból, ez itten meg szép zöld-sárga-fekete mintás volt, és nem citerázott, hanem tolatott. Akit még ennél is jobban érdekelnek a cikadászok, az kattinson ide.

Dugók

Van valami bájos abban, ahogy a kiwik összehányják a dolgaikat. Nagyjából ez járhat a fejükben: "Ez egyszer már jó volt, úgyhogy most is tutter nagyszerű lesz."

Így alakulhattak ki a használhatatlan fürdőszobák és konyhák, ahol a meleg és a hideg víz külön folyik, lehetőleg jó messze egymástól, hogy vagy szénné égesd, vagy lefagyaszd a kezed. Meg túlfolyót is minek raknának a kádba (mosogatóba, mosdókagylóba) amikor milliók nőttek fel nélküle... Néha külön örülök a villanykörtének, ha rajtuk múlna, még petróleumlámpákkal világoznánk.

Nos, valami hasonló világnézetű lehetett a közlekedésmérnökük, aki megálmodta az aucklandi autópályák rendszerét... talán az volt az elképzelés, hogy ha két lovaskocsi átmegy a Harbour-hídon, akkor 10 év múlva akár 4 is átfér rajta kényelmesen. Hát kicsit mellé lett bambulva. Ordenáré dugók vannak, és nem csak a rengeteg autó miatt. Amit eddig látok belőle, az alapján azt kell mondjam, hogy még a következő faktorok játszanak be:

- Láma faktor: kicsit öregnénisen vezetnek itt a népek. Elmélkednek a világ folyásán, reakcióidő réveteg, legalább 10 másodperc alatt fogják fel, hogy zöldre váltott a lámpa. A körforgalom nagyon zavaros dolog lehet számukra, és szerintem úgy gondolják, jobb a békesség. Majd behajtanak akkor, ha 2 km-es körzetben nincs senki a láthatáron. Aztán van még ez a bonyolult "kis ívben balra/nagy ívben jobbra" szabályuk, amit még ők sem nagyon értenek, ezért az előzőhöz hasonlóan inkább kivárják amíg fejön az esthajnalcsillag. Elég csak néhány bambuló, és a normális forgalomból is iszonyú dugó lesz - és hát tessék elhinni, hogy nem csak néhányan vannak.
- Kriminális tömegközlekedés: rengeteg nagy autót lehet látni egy-egy sofőrrel. Nemrég jutott eszükbe itt a népeknek, hogy hát jó volna valamiféle tömegközlekedés, úgyhogy bőszen nekiláttak kialakítani valami olyasmit. Még nem túl hatékony, de mindannyian szurkolunk... Sajnos amíg nem lehetsz benne biztos, hogy a megadott idő (plusz egy óra) alatt beérsz a munkahelyedre (vagy beérsz, csak nem oda, hanem máshova, mert úgy gondolta a sofőr hogy ez oké lesz így is) addig valószínűleg inkább végigülöd a dugót, de a kocsiddal fogsz bemenni dolgozni.

Az egész várost átszövő, középen meg jópofa csomóvá kötözött autópályarendszer egyébként szórakoztató is tud lenni. A betonkorlátot változatos mintákkal próbálják vidámabbá tenni. A leggyakoribb a tenger hullámait utánzó minta, de láttunk már pohutukawásat, maori tetoválásost is. Legutóbb egy még viccesebbet figyeltünk meg: hosszú kilométereken keresztül az egyik legnagyobb, emblematikus aucklandi vulkán körvnalait nyomták bele a betonba.

Tessék, hogy örüljetek, Rangitoto betonba álmodva:
És itt van nektek egy kép az eredetiről is:

Gyerek meg jól van, köszöni

Na még annyit, hogy mindenki az iskoláról kérdezget, úgyhogy gyorsan helyzetjelentek.

Az iskola remek. A 7. osztályos (otthoni negyedikes, 10-11 éves) tananyag az nagyjából a második osztály első negyedévi tudásanyagának felel meg - vagy még annak sem. Nyugisan, szabálykövetően, természetbarát, tisztelettudó módon elvannak szépen a műintézményben. A mai nap kezdtem kifigurázni, hogy nagyjából mi is történhet, ezek valamiféle tanulásmódszertant tanulnak. Irodalomból nem műveket elemeznek, hanem azt tanulják, mi az a műelemzés (mű nélkül, persze.) Nos, egyelőre elvagyuk az angoltanulással, úgyhogy nem is baj ez a laza követelmény.

A lényeg meg az, hogy van egy hosszú, barna hajú lány, Niami, aki kapott most egy szívecskét is a fiatalúrtól Valentin-napra. Kérdeztem is a gyereket, hogy mit szólt a lány, de a válasz ez volt:

- Nem tudom. Elszaladtam.

Környezetvédelem

Biztos elcsépeltnek hangzik, és lehetne még ennél is jobban csinálni, de azért itt tényleg a mindennapok része a környezetvédelem.

Kezdjük azzal, hogy a szemetem minimum 50%-át laza könnyedséggel tudom újrahasznosíttatni. Mindenkinek van egy saját kék kukája, sárga fedéllel. Ide kiöblítve bedobálhatom válogatás nélkül a műanyag palackokat, kupakokat, csomagolást, nejlonzacskót, üvegeket, fémdobozokat. Gyengébbek kedvéért a kuka belső felén van egy részletes leírás is a kidobható cuccokról, fényképpel együtt, ha esetleg nem tudnék angolul.

A normál konyhai hulladékot kis színes szatyrokban szállítják el, ezeket mindig a helyi áruházakban lehet megvenni, 2 dollár/zsák körüli összegért, ez körzetenként változik. Nálunk szép narancssárga, annyit veszek, amennyit akarok, és ezzel le is róttam a szemétszállítási díjat. Azért próbálnak arra ösztökélni, hogy ebből is minél kevesebbet vásároljak, külön felhívják a figyelmem a zsákra nyomtatott szöveggel, hogy ez bizony szemétlerakóba megy, a földjeinket töltik fel vele. És amit külön szeretek: nem ragad le az ijesztgetésnél - tanácsokat is ad, hogy hogyan tudnám csökkenteni a méretét. Komposztálni majdnem mindenki tud, aki akar - legtöbben kertesházban laknak. Nálunk jó nagy kert van, és a tulaj rendesen kialakított minden facilitást, úgyhogy van tavalyi és idei komposztunk. A tavalyi már a szépen ápolt kert földjét zsírosítja, az ideibe meg megy minden növényi alapú szerves hulladék a konyhából, meg a lenyírt fű.

Több magyarzok is rákaptak már erre a szórakozásra, van aki gilisztafarmot nevel, és a nedűjükkel jázminfát táplál, van aki készen vett strapabíró műanyag komposztálót, szóval kiválóan elvagyunk. Tulajdonképpen az tetszik nekem igazán, hogy tényleg könnyed dolog a környezetvédelem - nagyon lustának és bunkónak kell ahhoz lenni, hogy ezt a pár, minimális erőfeszítést igénylő dolgot ne tegye meg valaki. Szóval köszönöm ezt, tényleg.

Ma elmentem bevásárolni. Árulnak direkte környezetvédő táskákat, úgyhogy most már rászorítottam magam, és betettem ezeket az autóba, hogy mindig nálam legyenek - mert itt is tonnaszám csomagolnak a nejlonzacskókba. Amikor a kasszához értem, külön megkértem a pénztárost - idősebb hölgy - hogy engedje már meg, hogy magam csomagoljak. (Csak a húsokhoz kértem egy szatyrot, a többit saját táskákba, saját hűtőtáskába, saját kis kacsómmal rámoltam.)

Errefelé az emberek szeretnek cseverészni a másikkal, miközben dolgoznak. Ha már úgyis csinálniuk kell valamit, miért is ne érezzék magukat jól közben? Volt olyan pénztáros, aki a kaja receptjét kérte el, miközben blokkolta a hozzávalókat. Ez a mamma minden második mondatával köszönetet mondott azért, hogy én magam pakolok. Elmondta, hogy mennyire "nagyra értékelik" azt, hogy aktívan védem a környezetem. Amikor már huszadszor mondta, akkor viccelődtem vele - néha már magam sem tudom hogy a környezetvédelemért teszem-e, vagy azért, mert megőrülök otthon a mindent elborító nejlonszatyroktól...

Amikor ezt meghallotta, azonnal elmondta, hogy nekik van ám egy direkt nejlonszatyor-gyűjtő lerakatuk, minden bolt sarkában, és hogy hozzam csak bátran vissza a dögöket, majd ők kinyírják őket. Ha nem állítom le, még oda is vezetett volna hozzá (feltartva a sort) - bár tisztán látszott, hogy merre van: gyorsan, könnyen megközelíthető helyen.

Nagyon apró, egyszerű kis dolgok ezek, de elmondhatatlanul sokat számítanak. Napról napra nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb leszek...

Lassan elhiszem, hogy lehet így is.

Beköltözés

Kissé lemaradtam önmagamtól, hogy is eshetett ez meg? Mindazonáltal beszámolok kicsit erről az egész költözéses ceremóniáról.

Amit talán még nem írtam le: itt az égvilágon minden "pofára" megy. Ha szimpatikus vagy valakinek, üzletel veled, vesz tőled, elad, kiad neked, felvesz dolgozni vagy bármit csinál. A feladat tehát lehengerlő egyéniségeddel rabul ejteni őket, a kiwiket. Ez nem is olyan nehéz. (Vagy én vagyok ordenáré módon lehengerlő.)

A lakások hátulütőiről írtam már - szomszédok egymás farában, penészes, padlószörnyes, stb. Arra közben ráébredtem, hogy ez a szűkösség annak köszönhető, hogy így csinálnak pénzt az emberek - ha van még hely a birtokon, akkor gipszkartonból, bontott fából, papundekliből, maradék mustárból felhúznak valamiféle kerti lakot, és azt kiadják bérbe. Aztán, ha nagyon bejött a biznyák, még néhányat mellécsapnak, a végeredmény pedig tömegnyomor, vidám tulajjal.

Szerencsére találtunk olyan házikót, ami teljesen körbejárható, nincs senki alattunk, felettünk és mellettünk, teljesen a miénk. A higiéniás szokások kicsit eltérőek a miénktől - egy itteni viszonylatban tiszta és rendes házat már egy hete suvickolok, a csillogó külső elég koszlott belbecset takart. Nem panaszképpen mondom - legnagyobb bajom legyen a konyhaszekrények, fiókok és a mosókonyha szekrényeinek belső újratapétázása. Az állapot nem tarthatatlan - inkább meglepő volt.

Szeretünk itt lenni.

Van kandallónk, ezt még nem próbáltuk ki, viszont a kerti sparhelttal már játszott pappa és csanád. Hogy ne fázzunk a hűvös estéken.

Lassan elkezdődnek a nyugodalmas, dolgos hétköznapok, az első héten máris túlvagyunk. Iskola kiváló, munkahely rendben van, már főzni is tudok, a pénzköltés is megy...

Juteszembe. Nem írtam erről, sőt nem is nagyon kalkuláltunk ilyesmivel, de azért jó ha mindenki tudja, hogy egy normális berendezkedés az nagyjából annyiba kerül, mint Magyarországon. Legtöbben a kezdetekkor innen-onnan összeszednek bútort, trademe aukciókon vesznek hűtőt, mosógépet, ilyesmit. Mi ezzel szemben rendesen költöttünk - egyrészt, mert a fizetés szinte azonnal elkezd érkezni, másrészt meg azért, mert hosszú távra tervezünk. Bútorra legalább 3000 dollárt költöttünk, nagygépekre eddig csak 600-at, de még nincs szárító, normális hűtő, tévé/dvd/zene, ez még elvisz legalább 2500-at. További legalább 1500 dollár ment el apróságokra, vödör, rongy, étkészlet, kések, mifene, amit az ember hajlamos nem számolni, pedig elég sok összejön a kis apróságokból. Biztos lehet ezt sokkal olcsóbban is, mi majdnem mindenből újat vettünk - csak kanapét nem, mert a lakástulaj, amikor meghallotta hogy most érkeztünk és nincs semmink, varázsolt ide egy három részes bőrgarnitúrát:)

Ilyen furák ezek itten.

Iskola

Beirattuk a gyereket egy úgynevezett "intermediate" iskolába a North Shore-on. Még nem sikerült felfognom az oktatás rendszerét itt, van valami általános iskola, ami után 10-11 éves korban következik a fent nevezett, két éves intermediate, aztán jön a college, amit mi főiskolának szoktunk fordítani, de inkább valami gimnázium vagy szakközép-féle lehet. Majd egyszer rászánom az időt, hogy utánanézzek normálisan, vagy esetleg várjatok két évet, aztán majd mondom, ha következik.

Vissza a jelen esethez.

A suli nagyon drága, 11 ezer dollár egy évre, amit szemeszterenként (vagyis negyed évente) is lehet törleszteni. A work permit mellé jár tanulói vízum is - úgy már szerencsére ingyenes, úgyhogy ezt megúsztuk. A beiratkozás nagyon egyszerű, kitöltünk egy papírt, aztán akár már másnap mehet a gyerek. A költségek nem vészesek, évente 80 dollár támogatást kérnek, plusz 55 dollárt technológiára (ezt számítógépes fejlesztésre és egyéb kellékekre költik). Az induláshoz 50 dollár kell, ennyibe kerül a teljes tanszercsomag írószerrel, tankönyvekkel együtt, plusz a kötelező egyenruha, amit az erre kijelölt boltokban lehet megvenni.

Az alapfelszerelés egy szürke rövidgatyából, egy kék és egy zöld logózott pólóból, fekete lélegző tornanadrágból és egy nagy karimájú kalapból áll. Ehhez nyáron hordhat fekete vagy sötétbarna szandált, télen pedig zárt fekete cipőt térdig érő szürke gyapjúzoknival. Télen még kell neki pulóver is, most azt nem vettem meg. Ez a cajg így együtt 79 dollárba fájt, ami a gyerek higiénés szokásait tekintve (értsd bolognai spagetti elhelyezése a teljes összeállításon, fél órával az első felvétel után) kicsit zavarbaejtő. Még Ágica blogján olvastam, hogy nagyon megy a használt ruhák adás-vétele, úgyhogy a repülőrajtot megoldjuk ezekkel a bazidrága ruhákkal, aztán megpróbálok minél több váltást beszerezni, hogy a napi három mosás meglegyen.

A gyerek etetése tilos. Kérjük ne is simogassa, előfordulhat hogy harap.

Úgyhogy ehhez a cucchoz még hozzácsaptunk egy kis uzsonnástáskát, műanyag kulaccsal. Ebben viszi majd az otthoni tápot minden nap, mert nem szeretném, hogy a kantinban vegyen kekszet meg sültkrumplit a fejlődő szervezet.

A tanterv szimpatikus, reggel fél kilenckor kezdenek, és háromkor indulnak haza, egyelőre hozni-vinni fogom, de olyan közel lakunk, hogy utána gyalog is járhat, vagy biciklivel, ha a combizma bírja majd, eléggé dimbes-dombos. A kötelező tananyagban szerepel a szörf és a vadvízi evezés is, meg lehet íjászkodni, zenélnek is, társastánc, minden franc. Az angoltudása miatt megpróbáltam aggódni, de annyira röhögött rajtam az iskolatitkár néni, hogy egyelőre ezt felfüggesztettem.

Részletes, elsőkezű beszámolót hétfőn tudok adni, akkor megy először.

Harbour-híd

Van itt egy jó kis híd, ami összeköti Auckland központját a North Shore-ral. Eredetileg egy masszív acélketrecbe fogott kétszer két sávos híd volt, de egy idő után ez már szűkösnek bizonyult, ezért a híd két oldalára felapplikáltak még két-két sávot. Ezt japán tervezők segítségével hozták össze, úgyhogy a köznyelv úgy hívja: nippon clip-on.


Egyesek szerint ez a két csatolmány teljesen megbízhatatlan, és soha nem hajtanak át rajta. Szerintem, ha 1969 óta kibírta, akkor most már nem valószínű hogy leszakad.

A hídnak egyébként nyilvánvalóan változik a terhelése, reggel befelé áramlik a sok nép, este meg visszafelé. Ebből adódóan jó nagy dugók keletkeznek. Úgy próbálnak ezen segíteni, hogy a forgalom mértékétől függően nyitják meg a sávokat, 3-5 arányban, ide-oda. Korábban lámpákkal oldották ezt meg, de túl sok volt a baleset, úgyhogy rendszeresítettek egy zippzárazó gépet, ami naponta négyszer, 40 perc alatt végigmegy a híd közepén, felszedi a többszáz kilós betonfalakat és kiköpi őket eggyel arréb.

Nagyon szexi.

Wiki nektek ha jobban is érdekel.

Weekly report

Mozgalmas napjaink voltak, főleg lakáskeresés körül. Elég kompromisszumos itt a dolog, ami közel van, az miniatűr, vagy a szomszéd teraszán érzed magad a vécén ülve, vagy ordenáré mocskos/penészes/kajaszagú, szóval nem volt könnyű a választás. Rengeteg címet megnéztünk kívülről, de nem volt hatnál több, amit alkalmasnak ítéltünk arra, hogy egyáltalán bemenjünk.

Lakás - a döntés
Végül a lélektani határunk tetején, 400 dollár per hét környékén állapodtunk meg, egy völgy tetején álló kisházért cserébe, ami teljesen privát, körbejárható, gondozott, teraszos kerttel, szép kilátással a völgyben lévő kis védett parkra.

A pluszok még: fapadlós, és nem süppedős padlószőnyeges. Van benne kandalló, amit visszavezettek a lakószobák fölé is, úgyhogy télen nem olyan hideg. Cul-de-sac, azaz csendes zsákutca, nincs átmenő forgalom. Egyik ablak sem bámul közvetlenül a szomszéd klotyójára. Teljesen körbekerített, úgynevezett kerítés segítségével, ami itt ritka jószág. A tulaj ott hagyja a kerti fűtőtestet (bocs) meg a barbecue-t is. Kaptunk ajándékba egy kanapé-szettet. Három szobája van, meg egy laundry is, meg jó sok szekrény, vagyis falba épített polcos izé, mert szekrény sincs sok errefelé. Van nagy shed, vagyis raktár, kertitároló vagy mifene, meg a ház alatt egy nagy műhely. A ház ennek okán érthetően jó magasan van a földtől, vagyis elevated home, ami azért fontos, mert egy szem penész nincs benne, jól kiszellőzik.

Hátrányok: a sokat emlegetett külön meleg-, külön hidegvizes csapok vannak a vécében és a fürdőben is. Eredetileg kicsit közelebb szerettünk volna költözni az autópályához, ez a Birkdale már a haverkodási zóna határán húzódik. Ebben az árfekvésben láttunk szebb fürdőket meg konyhákat is, bár azoknak nyilván más bajuk volt ezzel szemben...

Mielőtt széjjelszpemmeltek, megismétlem, hogy mindenki értse: kölcsönnettel vigéckedünk, nem tudok képeket feltenni. Február 7-én költözünk, ha minden jól megy, egy hét múlva már lesz rendes net és akkor megkapjátok. Nna.

Kocsikázás
Biztos higgadtnak és lazának tűntem, amikor először jelentettem, hogy milyen szuper kis verdát vettünk, de azt el kell mondanom, hogy odabent nagyon ideges voltam ettől a baloldali vezetéstől. Szerencsére Csanád nem jött ki velünk, mikor Pappa elvitt az autópiacra, úgyhogy nem volt más választásom, haza kellett hergelnem a picikét. Az első út nagyon rossz volt, nem éreztem az elejét, az orrát, rossz oldalon mentünk, folyamatosan azt éreztem, hogy nekem akar jönni valaki - mint amikor a baleset előtt pár pillanattal még látod, ahogy közeledik feléd a beléd rohanó másik... szóval nem volt jó. Pukke azt mondta, hogy három hét alatt meg lehet szokni.

Vagy a bennem bújkáló diszlexia, vagy a fordított agytekervényeim, nem is tudom, mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, szerintem 3 nap sem volt, és már úgy krúzingoltam mint Will Smith Miamiban. Pörgök-forgok, parkolok, könyököt ki, minden. Azt hozzá kell tenni, hogy itt majdnem mindenki úgy vezet, mint valami leszedált tisztviselő. Simán tudtam egy hatsávos úton piros előtt egy pillanattal a legbalabból a legjobbabba menni, mert ott jöttem rá hogy elbandzsítottam az irányt - mindenki nyugisan kivárta, engedett, no worries. Az autópályán még mindig az van, hogy ha sávot akarok váltani, akkor nem merek menni, mert a rutinom azt mondja, hogy a mögöttem lévő meglátja az indexet és gyorsítani fog. De nem, látja hogy indexolok úgyhogy hagyja hogy bejöjjek. Biztoságban érzem magam.

Egyszer indultam csak el rossz irányban, amikor a Mairangi Beach után beugrottunk Csanádhoz. Szépen kitolattam a jobb oldalon lévő parkolóból, és folytattam is az utamat. Aztán jött szembe egy kartárs, nézett is nagyot - úgyhogy gyorsan úgy csináltam mint aki éppen parkolási manővereket végez, aztán átavászkodtam a saját sávomba. Mentségem, hogy aznap azt hiszem napszúrást kaptam, és valami zsigeri rutin jöhetett elő. Az viszont alap, hogy indexeléskor az első három nap vadul törölgettem az ablakot, illetve továbbra is jobbra akaródzik hátrafordulni tolatáskor - ez még nem múlt el.

Iskolai zónák

A legtöbb itteni iskolába két úton lehet bekerülni: vagy a zónájában laksz, vagy a gyerek testvére már odajár. Csak néhány olyan iskola van, ami nem zóna alapján veszi fel a gyerekeket.

Amikor lakásokat nézünk, a címet szépen bepötyögjük egy erre rendszeresített weboldalon, és megnézzük, hogy az adott cím melyik iskolák zónájába tartozik.

http://www.schoolzones.co.nz/enrolmentzones/Search.aspx

Primary School 10 éves korig van, 11 éves kortól meg Intermediate, mi éppen a kettő határán vagyunk.

Jelenleg a Takapuna Normal Intermediate Schoolra gyúrunk. Remélem, a név nem azt jelenti, hogy csak normális gyerekeket vesznek fel, mert akkor semmi esélyünk.

Lakáskeresés 2.

Két hétre foglaltunk szállást a Quest aparmanházban, úgyhogy lassan jó lenne valami sajátba beköltözni. Sokan mennek egyébként a BK Hostelbe, Varpiék is éppen ott lakoznak. Ez utóbbira legtöbben azt mondták hogy "két hétig el lehet viselni", meg "nem egy Hilton de azért jó", úgyhogy nem mertük bevállalni - főleg, mikor megtudtuk hogy fürdő-wc csak a folyosón található.

Ez az apartman 3 főre épp a duplájába kerül, 119 NZD egy éjszakára (amit 139-ről alkudtam le). Cserébe viszont van egy tágas szoba, fürdőszoba, nagy szekrény, kis konyha, hajszárító, mosó-szárítógép, tévé, kenyérpirító, vasaló, kanapé, étkezőasztal. Minden szép rendes, naponta takarítanak, ingyen parkolónk van a belvárosban, szóval kellemes, tiszta és száraz érzés. Jó, hogy az első kótyagos napokban legalább ezen nem kell idegeskedni.

A lakáskeresés nagyjából úgy néz ki, hogy a trade.me hirdetéseiből leválogatunk egy adagot, és megnézegetjük kívülről. Megadják a pontos címet - ja ezt már írtam - szóval körbefurikázunk. Láttunk már szörnyszülötteket, meg csinoskákat drága pénzért... most van pár versenyző, még ma délután is nézünk kettőt, aztán lassan döntést kéne hozni.

Az összes helyi intézendő közül eddig ez tűnik a legmacerásabbnak, és már legalább 3 napot elvett. Annyi haszna azért van, hogy egyre jobban megy a vezetés, meg valamennyi helyismeretünk is adódott a keresgélésből kifolyólag.

Majd mondom, ha már van valami konkrét.

Autóvásárlás

Egy szóban

Kultúrsokk

Több szóban
Pappa értünk jött új-zélandi fél tízre, azaz negyed tizenegykor már indultunk is. Rendes ember ez, valószínűleg a vesénket akarja, vagy a varrodájában leszünk rabszolgamunkások, még nem derült ki. Ahogy mindenki, mi is az Ellerslie autópiacra mentünk, ahol kis aprópénzért cserébe mindenki kiállíthatja a gépjárműjét, mások meg ingyen odamennek és jóárasítva megveszik. Nézegettünk egy kicsi Nissant 2100 dollárzért, aztán azt elvitte valaki más, úgyhogy akkor nézegettünk egy hasonlóan kicsi városi autót, egy Honda Odysseyt. Mikor korbeszimatoltuk és tetszett, se rozsda, se pimp, se vonóhorog, akkor mondtuk az Ibrahimnak hogy kipróbáljuk.

Aszongya jó, menjünk.

Kerek szemekkel beültünk a kocsiba, és elhajtottunk vele, részemről még nem tértem magamhoz. Szóval megpróbálom még egyszer, hogy érthető legyen. Ott volt a kocsi. Az Ibrahim ott beszélgetett a braderjával. Mondtuk hogy akkor mi mennénk vele.

Aszongya jó, vigyétek.

Na szóval így. Akkor még lealkudoztunk belőle 400 dollárzokat, aztán kezet ráztunk és kész. Már az gyanús volt, hogy az Ibrahim telefonon beszélgetett a másik braderjával, és mondta neki többször, hogy fél óra múlva otthon lesz. Ilyen gyanús volt. Bementünk egy postára, ahol kitöltöttünk egy papírt. A postanéni elvette a papírt, bőszen leírogatott valamit a régi amerikai vízumomról, aztán kért 9,2 dollárt és enyém volt a kocsi. Az Ibrahim ideadta a kulcsot és kész. Ha nem kellett volna még pénzt felvennem, az egész ügylet nem lett volna 10 perc sem.

Kérdeztem a Pappát hogy akkor most forgalmi? Eredetiségvizsgálat? Zöld kártya? Műszaki? Izé, bármi? De semmi. Lett kevesebb, mint 10 dollárért egy sajtpapírom, meg egy slusszkulcsom és mehet a menet.

Ő lenne az:

Lakáskeresés

Szombaton végül nekiláttunk lakást nézni, ami nem egy sétagalopp. Ha jó a lakás, akkor nem fotózzák le, mer minek, úgyis elmegy. Ha rossz, akkor meg jól megfotosopozzák, hátha valaki elhiszi hogy amit a képen látott az tulképp ugyanaz mint amit élőben megtekintett.

Azt már kitaláltuk, hogy a North Shore-ra költözünk, mert nyugis, csendes, kertvárosos, mégis könnyen be lehet utazni a városba, ahol valószínűleg dolgozni fogunk. A hirdetések nézegetése viszont teljes mértékig sötétben tapogatózás addig, amíg nem jártunk személyesen a környéken, szóval nem volt más hátra, mint belecsapni a lecsóba, hogy legyen ami lesz. Első felindulásból egy devonporti házat néztünk meg egy ingatlanos mukival, aki barna volt, cserzett, és késett. Ezért gondoltuk, hogy görög. Meg úgy hívták, hogy Janisz. A képeken látható tágas, kétszobás, kertes ház a valóságban kisebb volt, mint a Sutusék bungalója a csepeli kavicsbányatavakon, kertje meg annyi volt kb. mint a teszkó parkolójában az elválasztósáv. Ezt Janisz is pontosan tudta, nem is próbált minket nagyon rábeszélni. Azt megígérte, hogy kerít nekünk valamit, most már hogy tudja kifiák vagyunk.

A lakáshirdetésekbe itt többnyire beírják a pontos címet, mert nem félnek hogy lenyúlod a bizniszt és direktben megállapodsz a tulajjal. Maguknak is meg nekünk is időt spórolnak azzal, hogy szorgalmi feladatként elkocsikázunk a megadott címekre és kívülről körbeszaglásszuk a helyet. Ha így már megfelel, elég akkor szólni, hogy hozzál kulcsot barátom, bémennénk.

Pár lakást megnéztünk Devonportban, Belmontban meg Glenfieldben, egy magas jóképű sofőrrel. Egyik sem lett szívünk csücske, úgyhogy keresgetünk tovább.

Harmadik-negyedik

A harmadik napra nagyjából elmúlik a szédelgés meg az ólmos fáradtság, innentől kezdve már csak rohamokban támad, és hamar el is múlik.

Pukkéék felszedtek minket, hogy teletömjenek élményekkel addig is, míg elmennek nyaralni a déli szigetre (megjegyzem, nélkülünk, khm). Kb. fél óra autókázás után - vagy több, mer néha elbólintottam - letettük a kocsit, sétáltunk egy picit, és bent voltunk egy aaaahhhh... esőerdőben. Kölcsönnettel huszárkodunk, úgyhogy most nem teszek fel képet, de tényleg lélegzetelállító volt. Pálmák, páfrányok keszekuszaságában repkedő fura kis magarak, név szerint riroriro, silvereye, mejnó, tui, meg nagyobb madarak miszerint kereru - részletekért kérem keresse orvosát, gyógyszerészét, vagy bogarássza a pukekokakát. Azt hiszem, itt kezdtük elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. A Whaitekere Rangesben. De tényleg.

Úton elfele bementünk egy kávéra az Elevation étterembe, ez a Piha utca egyik magaslati sarkán dugódott el, totális kilátással egész Aucklandre. A teraszon lehet dohányozni, és - mivel nagy a szél - helyes kis bádogtetős hamutartókat raknak az asztalra. Amikor kihozták a kávét, kérdeztük hogy hol a cukor - mutogattak is bőszen a hamutartóra, pedig akkor már nyilván jól beledohányoztam. Sebaj, én a világ bármely pontján tudom hozni a formám.

Utána átmentünk Piha beach-re, az úgynevezett tengerparta, ahol megtapasztaltuk a lélegzetelállítás nr.2. nevű élményt. Egy elegáns éttermezést ígértünk be magunknak, de a gyerek annyira vizes-trutymákos lett a parton, hogy a végén egy Wendysből hoztunk ki avokádós hamburgert, amit a kocsiban ettünk meg. Egyébként nem tudom mi volt a baj a gyerekkel, szerintem csinos volt az ember úszógatyájában meg az én blézeremben, mondhatni újzélandos.

Este még megkóstoltuk a Monkey Bay Sauvignon Blanc-t ami pappa szerint rossz, szerintem meg jó, majd beájultunk.