Weekly report

Mozgalmas napjaink voltak, főleg lakáskeresés körül. Elég kompromisszumos itt a dolog, ami közel van, az miniatűr, vagy a szomszéd teraszán érzed magad a vécén ülve, vagy ordenáré mocskos/penészes/kajaszagú, szóval nem volt könnyű a választás. Rengeteg címet megnéztünk kívülről, de nem volt hatnál több, amit alkalmasnak ítéltünk arra, hogy egyáltalán bemenjünk.

Lakás - a döntés
Végül a lélektani határunk tetején, 400 dollár per hét környékén állapodtunk meg, egy völgy tetején álló kisházért cserébe, ami teljesen privát, körbejárható, gondozott, teraszos kerttel, szép kilátással a völgyben lévő kis védett parkra.

A pluszok még: fapadlós, és nem süppedős padlószőnyeges. Van benne kandalló, amit visszavezettek a lakószobák fölé is, úgyhogy télen nem olyan hideg. Cul-de-sac, azaz csendes zsákutca, nincs átmenő forgalom. Egyik ablak sem bámul közvetlenül a szomszéd klotyójára. Teljesen körbekerített, úgynevezett kerítés segítségével, ami itt ritka jószág. A tulaj ott hagyja a kerti fűtőtestet (bocs) meg a barbecue-t is. Kaptunk ajándékba egy kanapé-szettet. Három szobája van, meg egy laundry is, meg jó sok szekrény, vagyis falba épített polcos izé, mert szekrény sincs sok errefelé. Van nagy shed, vagyis raktár, kertitároló vagy mifene, meg a ház alatt egy nagy műhely. A ház ennek okán érthetően jó magasan van a földtől, vagyis elevated home, ami azért fontos, mert egy szem penész nincs benne, jól kiszellőzik.

Hátrányok: a sokat emlegetett külön meleg-, külön hidegvizes csapok vannak a vécében és a fürdőben is. Eredetileg kicsit közelebb szerettünk volna költözni az autópályához, ez a Birkdale már a haverkodási zóna határán húzódik. Ebben az árfekvésben láttunk szebb fürdőket meg konyhákat is, bár azoknak nyilván más bajuk volt ezzel szemben...

Mielőtt széjjelszpemmeltek, megismétlem, hogy mindenki értse: kölcsönnettel vigéckedünk, nem tudok képeket feltenni. Február 7-én költözünk, ha minden jól megy, egy hét múlva már lesz rendes net és akkor megkapjátok. Nna.

Kocsikázás
Biztos higgadtnak és lazának tűntem, amikor először jelentettem, hogy milyen szuper kis verdát vettünk, de azt el kell mondanom, hogy odabent nagyon ideges voltam ettől a baloldali vezetéstől. Szerencsére Csanád nem jött ki velünk, mikor Pappa elvitt az autópiacra, úgyhogy nem volt más választásom, haza kellett hergelnem a picikét. Az első út nagyon rossz volt, nem éreztem az elejét, az orrát, rossz oldalon mentünk, folyamatosan azt éreztem, hogy nekem akar jönni valaki - mint amikor a baleset előtt pár pillanattal még látod, ahogy közeledik feléd a beléd rohanó másik... szóval nem volt jó. Pukke azt mondta, hogy három hét alatt meg lehet szokni.

Vagy a bennem bújkáló diszlexia, vagy a fordított agytekervényeim, nem is tudom, mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, szerintem 3 nap sem volt, és már úgy krúzingoltam mint Will Smith Miamiban. Pörgök-forgok, parkolok, könyököt ki, minden. Azt hozzá kell tenni, hogy itt majdnem mindenki úgy vezet, mint valami leszedált tisztviselő. Simán tudtam egy hatsávos úton piros előtt egy pillanattal a legbalabból a legjobbabba menni, mert ott jöttem rá hogy elbandzsítottam az irányt - mindenki nyugisan kivárta, engedett, no worries. Az autópályán még mindig az van, hogy ha sávot akarok váltani, akkor nem merek menni, mert a rutinom azt mondja, hogy a mögöttem lévő meglátja az indexet és gyorsítani fog. De nem, látja hogy indexolok úgyhogy hagyja hogy bejöjjek. Biztoságban érzem magam.

Egyszer indultam csak el rossz irányban, amikor a Mairangi Beach után beugrottunk Csanádhoz. Szépen kitolattam a jobb oldalon lévő parkolóból, és folytattam is az utamat. Aztán jött szembe egy kartárs, nézett is nagyot - úgyhogy gyorsan úgy csináltam mint aki éppen parkolási manővereket végez, aztán átavászkodtam a saját sávomba. Mentségem, hogy aznap azt hiszem napszúrást kaptam, és valami zsigeri rutin jöhetett elő. Az viszont alap, hogy indexeléskor az első három nap vadul törölgettem az ablakot, illetve továbbra is jobbra akaródzik hátrafordulni tolatáskor - ez még nem múlt el.