Rém4é

Viszonylag szerencsések voltunk a madarakkal már Magyarországon is. Hűvösvölgyben rengeteg volt a szajkó, hihetetlen recsegéssel éldegéltek a környékünkön. Tavaly nyáron nagyon elszaporodtak, mindenhol lehetett őket látni, gyönyörű állatok, bár a viselkedésük hagy némi kívánnivalót maga után... Nagy fészekrablók, kedvenc csemegéjük a rigótojás. Tavaly pont az ablakunk előtt néztünk végig egy nagyon komoly, több faj közreműködésével zajló háborút. Egy szarka és egy fiatal szajkó együttes erővel megtámadott egy rigófészket, és érdekes módon nem a házaspár, hanem legalább 5-6 rigó együttes erővel próbálta megvédeni - talán segítséget kértek a rokonzoktól? Sajnos nem jártak sikerrel, a fenyő alatt tojásaik kiszopolyozott, félbetört, halványkék hártyája bizonyította vereségüket.

minekorultelma.blog.hu

A legviccesebb tavalyi madaras sztorim szintén egy prózai feketerigó-családhoz kötődik. A Margit körút (öregebbek kedvéért: Mártírok útja) kellős közepén, a legnagyobb zajban és dugóban, egy ház lebetonozott belső udvarán néhány dézsában elszürkült, fényt alig kapó bokrokat, növénykéket helyeztek el az igényesebb lakók. Egy rigópár úgy döntött, hogy gyereknevelésre ennél alkalmasabb hely nem is adódhat, úgyhogy tavasztól nyárig figyeltük, ahogy felnevelnek 2-3 fészekaljat. A kis, csenevész fiókák az orrunk előtt tanultak repülni, ott kommandóztak a kocsitároló és a kukák között. Egyikük valamit nagyon elszámíthatott, mert lefejelte a felettünk lévő függőfolyosó peremét, és beszánkázott az irodába. Társam halált megvető bátorsággal ment be érte, hogy kiterelje, de annyira kis szerencsétlen volt, hogy végül kénytelen volt elkapni, hogy kihozhassa. A szürke rigómama nem tétlenkedett, szólt rögtön apunak, aki karnyújtásnyira tőlem leült a korlátra, és felfújta 22 centis testét, így már legalább 26-nak nézett ki - és hangos csatakiáltással nekiment a 170 centis, 70 kilós kollégámnak. Aki persze úgy megijedt tőle, hogy rögtön vissza is adta a gyerekét.

zalanatura.5mp.eu

Persze örök kedvencem a varjú, főleg a dolmányos, akivel Ukrajnában ismerkedtem meg, de kamaszéveimtől öregkoromig szépen beszivárgott Magyarországra is, most már egyáltalán nem ritka látvány. Amikor télen mindent beborít a hó, csend van, és csak ők sétálnak peckesen, mint méltóságukban sértett, de azért büszke őrgrófok, feketén foltozva a nagy fehérséget, ügyet sem vetve a mimikrire, amit elvileg csinálniuk kéne Darwin szerint... az a kép nagyon bennem ragadt.

Egyébként ezt az egészet azért kezdtem írni, mert szombat reggel van, és kijöttem egy kávéval a teraszra. Lassan két hónapja élvezem minden nap a szemtelen mejnók társaságát. Több fészek is lehet a környékünkön, mert rengetegen vannak. Ezek nagyon beképzelt, vakmerő, bohém állatok. A szomszéd vérmasztiffnak kidobált húsokra simán rászállnak, egy 10 tonnás kamionnak meg nehogy már félreálljanak, ha egyszer ők voltak előbb az országúton... Nagy örömmel dézsmálják a kerti zöldségeimet, és örülnek a partiknak is - utána ők takarítanak el az asztal körül. A legédesebb, amikor felreppennek: ehhez mindig ki kell adniuk egy kis "frütyü-frütyü-frütyü" hangot, ha esetleg nem vettük volna észre, hogy indulnak. Ha lefelé repülnek valamilyen magaslatról, mert megláttak valami izgalmasat, az leginkább úgy néz ki, mintha a szabadesést gyakorolnák - csak az utolsó pillanatban használják a szárnyukat.

Az elmúlt pár hétben aztán bezizzenek a rosellák is. Szép röptű, őrült színes papagájok, mármint nem őrültek, hanem őrült módon színesek, mintha egy begajdult gyerek felhasználta volna az összes ceruzáját amikor megrajzolta őket. Eddig kedveskén megjelentek, néha leszálltak a háztetőre, takarítgatták az ereszcsatornát (mer a landlord nem nagyon szokta) aztán éles autóriasztó-hangot kiadva továbbáltak, általában párban. Mostanában egészen megváltozott a viselkedésük. Öten-hatan bandáznak, a szokásos éles füttyögés helyett recsegnek, hisztérikusan pittyegnek, kerepelnek, és a kertünk fölött keresztbe-kasul kergetnek mindenféle egyéb madarakat. Egyelőre nem tudom, mire készülnek - a legvalószínűbb, hogy át akarják venni az uralmat a világ felett.

bird.net.au

Említésre méltó még a Harrier Hawk, más néven a Kahu. Gyönyörű égi cirkáló. Egyike az itteni hányatott sorsú őshonos ragadozómadaraknak. A kertünk alatt egy hosszúkás rezervátum van, egy kis patakot követ, ezért virsli alakú - gondolom itt lakik. A ragadozómadaraknak nehéz dolguk volt az ember megjelenése előtt, mert az egybefüggő erdőkben nehéz volt felfedezni a zsákmányt. Meg kellett tanulniuk a fák sűrű lombjában kiszúrni és elkapni a vacsorájukat. Persze a földön élő madarak is megtettek mindent, hogy elkerüljék a vele való találkozást. Kevés ilyen sólyomféle élt itt, és folyamatosan fogyatkozott a számuk. Aztán az ember eljött, lezúzta az erdők nagy részét, és végre könnyű vadászterepet kaptak a Kahuk is - végtelen mezők, cserjések, kevés búvóhellyel. Később hoztak nekik könnyű vacsorát is - nyulacskákat, egereket, oposszumot. A tortán a hab az autó megjelenése volt: most már a Kahu fő táplálékforrása a "road kill". Többé nem áll a kihalás szélén ez a büszke madár, az emberek mindent megtesznek túlélése érdekében. (Vö: az éremnek két oldala van).

buildyourownbirdhouseplans.com

Kemény dolgok ezek, kérem szépen.

Egy blog halála

Igen morcos voltam, mikor ilap abbahagyta tavaly az írást, és nem frissült többé a blogja - pont amikor ideért, amikor tényleg kezdett izgi lenni.

Azt hiszem, most már értem, hogy miért. Ez a blog teljesen más, mint az övé, mégis ugyanolyan: arról szól, szólt, hogy hogyan készülődtünk, min mentünk keresztül, az alatt a másfél-két év alatt, míg összevakartunk mindent, hogy egy új országba költözhessünk. Segítség az indulóknak, tervezőknek, a stafétabot továbbadása. Aki ügyesen olvasott a sorok között is, annak még ennél is több jutott.

Megérkeztünk. Nagy igyekezettel tudósítottam, amiről lehetett. Érdekes látni, hogyan változott, alakult minden, beleértve a terveinket és a hozzáállásunkat. Az pedig még érdekesebb, hogy ugyanezt a folyamatot látom sok most induló bloggernél is. Még egy-két téma előttünk áll: jogosítvány, vízum, letelepedés (remélem) - de ezeken kívül mit írjak? Hogy az Albany Megacenterbe mentünk power dressingelni Mme. Pappával, és Esztinek mindig kakilni kellett, ezért a végén inkább üldögéltünk a napfényben, és jazzkoncertet hallgattunk? Jó, költői kérdés volt, persze, írhatnék ilyenekről is, de az egy másik blog.

Ha valami még nagyon kimaradt, kérdezzetek bátran. Ha nem szándékosan nem írtam meg, akkor pótolom:) Ezeken túl pedig csak egyet tudok ígérni: mostantól egészen randomizált lesz ez a blog, amíg el nem csendesül teljesen.

Auckland

Nem fogok esszét írni a helyi építészet történetéről - az egy másik blog -, és nem is fogok minden részletre odafigyelni, ezek csak az én intimus privátim impresszióim. Auclandről, szeretettel.

Ebben a városban lakunk, hihetetlen, de most már csaknem két hónapja. Az első pár hét kuszaságát persze még nem nevezném annak, úgyhogy legyen az itt-élésünk hivatalos kezdete február 9, akkor költöztünk be ebbe a házikóba.

Egy született budapestinek ez a város sohasem lesz "karakteres". Azt kell hogy mondjam, ez egy bazinagy lapaty (Pappa! új szó!). Olyan, mintha kis kertes lakónegyedek úgy döntöttek volna, hogy összeállnak egy laza közigazgatási közösségbe. A város szíve, központja egy helyre kis kvázi-felhőkarcolókkal telezsúfolt kvázi-üzletinegyed. Egy szívmelengetően bájos patyomkin-belváros. Mivel nincs a szó valódi értelmében vett tömegközlekedés, ami akaratlanul is kijelölhette volna a jellegzetes, gyakran látogatott városrészeket, csomópontokat (villamos-, metróhálózatok és buszpályaudvarok), a város csak úgy alakulgat, ahogy sikerül neki. Az összképet tovább fokozza a belváros közepéig bevezetett autópályakatyvasz is, amit ott szépen spagettiszörny-formára csomóztak. Kb. olyan érzés, mint egy BAH csomópont a Kálvin-téren, vagy M3-as levezető a Budai Várban.
Közben viszont nem szilárdult áthatolhatatlan betonrengeteggé a központ sem, mindenhol zöldell valami park, tisztaság és rend van az utcákon. Egyszer láttunk csak szép budapesti városképet, de akkor hihetetlen nagy szél volt, és az újrahasznosításhoz kikészített papírkupacokat fújta szét a vihar. Pár nap múlva nyoma sem volt.

A belvároson kívül csupa kertvárost láttam mindenhol, alig-alig emelkednek lakóházak a városrészek fölé. Takapunának van pár jellegzetes, nagy irodaépülete, már messziről látszanak, a Sentinel egészen jellegzetes a kis fura kupakjával. Ha viszont pl. Takapunán mászkálok, nem érzek semmilyen jellegzetességet, a jellegzetes épülete ellenére sem.

A lakóházak könnyűszerkezetesek, jobbára világos színűek, általában minden rendszert nélkülözve, egymás hegyére-hátára épülnek, nagy zöld bozótok közé. Ha kinézek az ablakon, itt a Norht Shore-on, olyan, mintha egy nagyon vegyes faanyagú erdőre néznék - közben meg tudom, hogy lakónegyed ez, ameddig a szem ellát. A kis városrészek szívecskéiben kis üzletek vannak, aranyos kis tákolmányok, lehet előttük sétálni. Általában fedett a portáljuk, hosszan előernyúló tetőrésszel, hogy ne ázzon a kedves vásárló. Hozzánk legközelebb a Higbury van, ez itt egy kép onnan:
Persze majd' mindenhol van már nagy bevásárlóközpont is, nagyáruházakkal. Sajnos egyelőre mi sem a helyi kiskereskedőket és termelőket támogatjuk, mert ezekben a bevásárlóközpontokban nagy a választék, eljut hozzánk az akciók híre, és mi is könnyen odatalálunk... Majd egy kis nyomozás után változtatok ezen a rossz szokásomon. A város egyébként egyáltalán nem tolakodó, ahogy növekszik. Hatalmas érintetlen belterületei vannak még mindig, szerintem ezért képes úgy terjeszkedni, hogy a határai nem tolódnak kifelé. Egyáltalán nem ritka, hogy az ember autózgat egy fél órát békésen legelésző tehenek között, elhagy egy nagy erdőt, egy víztározót... és még mindig Aucklandben van, természetesen. A lakónegyedekben mindenhol akad egy-egy természetvédelmi terület, egy például pont itt alattunk. Ha akad egy kis folyó, patak, vagy véletlen megmaradt egy kisebb kaurierdő, akkor azt körbezárják, és kész. Onnan jönnek a madarak a kertünkbe, meg a weták a fürdőszobánkba. Öt percre tőlünk például van egy ilyen helyre kis esőerdő:
A szolgáltató- és ipari negyedek nagyjából olyanok, mint amilyeneket New Jerseyben láttam. Egy-egy forgalmas út mentén teleépül kisebb-nagyobb szerelőműhelyekkel, diszkont áruházakkal, kisboltokkal, irodákkal, aztán körbe lehet autókázni a teljes helyi konkurenciát, néhány percre egymástól. Itt a közelben ilyesmi a Wairau park, ahol egymást érik a különböző bútorboltok, vagy a Sunnynook utca ahol van egy csomó szerelőműhely, de Albanyban keringtem egy egész nagy városkában is, ami csupa iroda és szolgáltatóház - Mme. Pukke itt keresgélte a nemzetközi posta lerakatát.

Azért nem akarok nagyon szőrösszívű lenni a várossal, vannak remek benyomásaim is róla... A belvárosból hazafelé araszolva egyszercsak feltűnik az öböl a híddal, meg a rengeteg vitorláshajó ágaskodó árbocával. Dél felé az autópályáról egyedi arcot mutatnak a dimbecs-dombocskái, a Mount Wellington meg a One Tree Hill. Parnell főutcája egy rövid ideig aranyos anglikán városka illúzióját kelti.

És nagyon vidáman összefogja az egészet az a sok fricska, amivel az autópályák építői és felújítói szórakoznak. Dagad már a fotógyűjteményem, és nemsokára közzé is teszem ezeket. Még mindig sok vidám pillanatot szereznek ezek a kis semmibe sem kerülő díszek, minták, amivel a betonkorlátokat cifrázzák.