Auckland

Nem fogok esszét írni a helyi építészet történetéről - az egy másik blog -, és nem is fogok minden részletre odafigyelni, ezek csak az én intimus privátim impresszióim. Auclandről, szeretettel.

Ebben a városban lakunk, hihetetlen, de most már csaknem két hónapja. Az első pár hét kuszaságát persze még nem nevezném annak, úgyhogy legyen az itt-élésünk hivatalos kezdete február 9, akkor költöztünk be ebbe a házikóba.

Egy született budapestinek ez a város sohasem lesz "karakteres". Azt kell hogy mondjam, ez egy bazinagy lapaty (Pappa! új szó!). Olyan, mintha kis kertes lakónegyedek úgy döntöttek volna, hogy összeállnak egy laza közigazgatási közösségbe. A város szíve, központja egy helyre kis kvázi-felhőkarcolókkal telezsúfolt kvázi-üzletinegyed. Egy szívmelengetően bájos patyomkin-belváros. Mivel nincs a szó valódi értelmében vett tömegközlekedés, ami akaratlanul is kijelölhette volna a jellegzetes, gyakran látogatott városrészeket, csomópontokat (villamos-, metróhálózatok és buszpályaudvarok), a város csak úgy alakulgat, ahogy sikerül neki. Az összképet tovább fokozza a belváros közepéig bevezetett autópályakatyvasz is, amit ott szépen spagettiszörny-formára csomóztak. Kb. olyan érzés, mint egy BAH csomópont a Kálvin-téren, vagy M3-as levezető a Budai Várban.
Közben viszont nem szilárdult áthatolhatatlan betonrengeteggé a központ sem, mindenhol zöldell valami park, tisztaság és rend van az utcákon. Egyszer láttunk csak szép budapesti városképet, de akkor hihetetlen nagy szél volt, és az újrahasznosításhoz kikészített papírkupacokat fújta szét a vihar. Pár nap múlva nyoma sem volt.

A belvároson kívül csupa kertvárost láttam mindenhol, alig-alig emelkednek lakóházak a városrészek fölé. Takapunának van pár jellegzetes, nagy irodaépülete, már messziről látszanak, a Sentinel egészen jellegzetes a kis fura kupakjával. Ha viszont pl. Takapunán mászkálok, nem érzek semmilyen jellegzetességet, a jellegzetes épülete ellenére sem.

A lakóházak könnyűszerkezetesek, jobbára világos színűek, általában minden rendszert nélkülözve, egymás hegyére-hátára épülnek, nagy zöld bozótok közé. Ha kinézek az ablakon, itt a Norht Shore-on, olyan, mintha egy nagyon vegyes faanyagú erdőre néznék - közben meg tudom, hogy lakónegyed ez, ameddig a szem ellát. A kis városrészek szívecskéiben kis üzletek vannak, aranyos kis tákolmányok, lehet előttük sétálni. Általában fedett a portáljuk, hosszan előernyúló tetőrésszel, hogy ne ázzon a kedves vásárló. Hozzánk legközelebb a Higbury van, ez itt egy kép onnan:
Persze majd' mindenhol van már nagy bevásárlóközpont is, nagyáruházakkal. Sajnos egyelőre mi sem a helyi kiskereskedőket és termelőket támogatjuk, mert ezekben a bevásárlóközpontokban nagy a választék, eljut hozzánk az akciók híre, és mi is könnyen odatalálunk... Majd egy kis nyomozás után változtatok ezen a rossz szokásomon. A város egyébként egyáltalán nem tolakodó, ahogy növekszik. Hatalmas érintetlen belterületei vannak még mindig, szerintem ezért képes úgy terjeszkedni, hogy a határai nem tolódnak kifelé. Egyáltalán nem ritka, hogy az ember autózgat egy fél órát békésen legelésző tehenek között, elhagy egy nagy erdőt, egy víztározót... és még mindig Aucklandben van, természetesen. A lakónegyedekben mindenhol akad egy-egy természetvédelmi terület, egy például pont itt alattunk. Ha akad egy kis folyó, patak, vagy véletlen megmaradt egy kisebb kaurierdő, akkor azt körbezárják, és kész. Onnan jönnek a madarak a kertünkbe, meg a weták a fürdőszobánkba. Öt percre tőlünk például van egy ilyen helyre kis esőerdő:
A szolgáltató- és ipari negyedek nagyjából olyanok, mint amilyeneket New Jerseyben láttam. Egy-egy forgalmas út mentén teleépül kisebb-nagyobb szerelőműhelyekkel, diszkont áruházakkal, kisboltokkal, irodákkal, aztán körbe lehet autókázni a teljes helyi konkurenciát, néhány percre egymástól. Itt a közelben ilyesmi a Wairau park, ahol egymást érik a különböző bútorboltok, vagy a Sunnynook utca ahol van egy csomó szerelőműhely, de Albanyban keringtem egy egész nagy városkában is, ami csupa iroda és szolgáltatóház - Mme. Pukke itt keresgélte a nemzetközi posta lerakatát.

Azért nem akarok nagyon szőrösszívű lenni a várossal, vannak remek benyomásaim is róla... A belvárosból hazafelé araszolva egyszercsak feltűnik az öböl a híddal, meg a rengeteg vitorláshajó ágaskodó árbocával. Dél felé az autópályáról egyedi arcot mutatnak a dimbecs-dombocskái, a Mount Wellington meg a One Tree Hill. Parnell főutcája egy rövid ideig aranyos anglikán városka illúzióját kelti.

És nagyon vidáman összefogja az egészet az a sok fricska, amivel az autópályák építői és felújítói szórakoznak. Dagad már a fotógyűjteményem, és nemsokára közzé is teszem ezeket. Még mindig sok vidám pillanatot szereznek ezek a kis semmibe sem kerülő díszek, minták, amivel a betonkorlátokat cifrázzák.