Harmadik-negyedik

A harmadik napra nagyjából elmúlik a szédelgés meg az ólmos fáradtság, innentől kezdve már csak rohamokban támad, és hamar el is múlik.

Pukkéék felszedtek minket, hogy teletömjenek élményekkel addig is, míg elmennek nyaralni a déli szigetre (megjegyzem, nélkülünk, khm). Kb. fél óra autókázás után - vagy több, mer néha elbólintottam - letettük a kocsit, sétáltunk egy picit, és bent voltunk egy aaaahhhh... esőerdőben. Kölcsönnettel huszárkodunk, úgyhogy most nem teszek fel képet, de tényleg lélegzetelállító volt. Pálmák, páfrányok keszekuszaságában repkedő fura kis magarak, név szerint riroriro, silvereye, mejnó, tui, meg nagyobb madarak miszerint kereru - részletekért kérem keresse orvosát, gyógyszerészét, vagy bogarássza a pukekokakát. Azt hiszem, itt kezdtük elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. A Whaitekere Rangesben. De tényleg.

Úton elfele bementünk egy kávéra az Elevation étterembe, ez a Piha utca egyik magaslati sarkán dugódott el, totális kilátással egész Aucklandre. A teraszon lehet dohányozni, és - mivel nagy a szél - helyes kis bádogtetős hamutartókat raknak az asztalra. Amikor kihozták a kávét, kérdeztük hogy hol a cukor - mutogattak is bőszen a hamutartóra, pedig akkor már nyilván jól beledohányoztam. Sebaj, én a világ bármely pontján tudom hozni a formám.

Utána átmentünk Piha beach-re, az úgynevezett tengerparta, ahol megtapasztaltuk a lélegzetelállítás nr.2. nevű élményt. Egy elegáns éttermezést ígértünk be magunknak, de a gyerek annyira vizes-trutymákos lett a parton, hogy a végén egy Wendysből hoztunk ki avokádós hamburgert, amit a kocsiban ettünk meg. Egyébként nem tudom mi volt a baj a gyerekkel, szerintem csinos volt az ember úszógatyájában meg az én blézeremben, mondhatni újzélandos.

Este még megkóstoltuk a Monkey Bay Sauvignon Blanc-t ami pappa szerint rossz, szerintem meg jó, majd beájultunk.