2007. november 5., hétfő

Hát ezért...

nem érek rá blogot írni.

Budapest Bank

Tisztelt Ügyfélszolgálat, kedves Adminisztrátorok, kedves IT munkatársak!

Szeptember 27-én nyitottam Önöknél egy befektetési számlát.

Sajnos elfelejtették megnyitni. Hiába, ilyenek a helyettesek. Október 10-én személyesen visszamentem, hogy megkérjem a nemhelyettes kollégájukat, tegyen valamit az ügy érdekében. Kiderült, hogy egy régi (talán szintén helyettes) kollégájuk egy régi számlámat rosszul (vagy sehogy sem) szüntette meg, ezért Önök engem többször becsmérlően hatipszilonosnak neveztek, de híres béketűrésemnek köszönhetően ezen még nem bántódtam meg. Főleg, mert megígérték, mégis lesz kártyám, ha már odaadtam ötvenezer forintot, meg a kártyadíjat. Sajnos a fránya őszi időjárás meg a csúnya nátha megakadályozta a kollégájukat (aki nem helyettes) hogy ígéretéhez méltóan felhívjon telefonon és behívjon ezúttal személyesen átvenni a kártyámat. A megadott számot csörgettem, csörgettem: senki nem vette fel.

Október 19-én - immár melengetően otthonos - utam a festői Budagyöngye fiókba vezetett, hogy szokás szerint megkérdezzem, sikerült-e előrelépni ebben a fontos projektben. Tudom, korunk nagy kihívása, hogy egy bank megnyisson egy bankszámlát egy ügyfél számára, nem türelmetlenkedtem én egy percig sem. Kolléganőjük végtelenül kedves volt, nem helyettes, csak új. Talán ezért kellett az egész ügyet elölről újra elmondanom, de legalább már egy rövid időre megpillanthattam a hőn áhított kártyát. Persze csak addig, amíg ki nem derült, hogy én egy nótórius hatipszilon vagyok, és tilos a Budapest Banknak egy csomó pénzt küldenem. Messze földön híres béketűrésem (lásd fentebb) még ekkor sem hagyott volna teljesen cserben, csak valahogy belémbújt a kisördög, és megcsörgettem azt a számot, amin napok óta nem értem el mindent megígérő banki ügyintézőmet... És hallga csak! visító hangon csörgött a mellettem lévő asztalnál, senki rá sem hederített!

Mivel 15 perc türelmes várakozásra vagyok kalibrálva, és ekkor már több mint egy órája szenvedtem odabent, az orrom előtt heverő, mégis oly távoli bankkártyával az asztalon, nem bírtam tovább. Attól tartva, hogy azonnal bemutatom a "szundító tigris bőszen ébred" elnevezésű kung-fu mozgássorozatot, inkább hirtelen felindulásból kitöltöttem az úgynevezett Ügyfélreklamációk és Észrevételek űrlapot, mely köztudottan arra szolgál, hogy meditációs gyakorlatban részesüljön az agy, miközben az idegesen reszkető kéz és a vérben forgó szemek a négy pixel magasságú mezőkbe próbálnak betűket koordinálni. Ezt utólag is köszönöm és elnézést.

Így esett, hogy két nap múlva, október 21-én kártyához jutottam. Mikor örül az ember egy fogkefének? Vagy egy új zokninak? És mégis, számomra ez a prózai dolog, ez a kis plasztiklap maga volt a boldogság. Köszönöm.

Most már csak internetbank kell, csodálatos. A korábban aktivált, ám még döglött számlámhoz tartozó internetbank fiók csodálatosan, simán aktiválódott (hát persze, innen tudtam meg utolsó előtti zarándokutam előtt, hogy már van kártyám - ott volt a száma). Remekül látható, milyen ügyesen könyvelnek a helyettes, nem helyettes, régi és új Budapest Bankos kollégák, mert a nyamvadt óvadékot és a hozzá tartozó kártyadíjat négy napon keresztül könyvelgették, legalább 10-szer, ki-be, ki-be, akár Füles az ajándék lufit az üres mézescsuporba, ahogy egy felhő hintáztatja az ágat... Itt az idő, gondoltam balgán, és átutaltam egy jelképes, 21 000 HUF-os összeget a PayPal fiókomból október 21-én.

(GYIK - értsd: "E'! Péjmicsoda? Amolyan külföldi devizabelföldi utalástörtént?"
Esetleg az alábbi linket tegyék közre valamelyik intranetes csapatépítő magazinjukban, hogy a kollégák elmélyülhessenek: www.paypal.com)

Október 27. Már hat nap telt el, és még mindig 0.- HUF volt az egyenlegem. Bátortalanul megpróbáltam hát levelet írni kollégájuknak. Pár nap múlva aranyosnevű hölgy kedvesen gratulált, hogy az összeg szerencsésen megérkezett, rendelkezzek vele. Ennek nagyon örültem, csak hát továbbra is 0.- HUF volt az egyenlegem, ami azért problémás mert úgy nehezen megy a rendelkezés. Ezért felhívtam a Telebankot. Jól képzett, kedves hangon csivitelő ügyfélszolgálatos kolléganő (ha róla beszélek, a huszonötpercesnek hívom) meghallgatta problémámat.

Fásult beletörődéssel fogadtam, mikor újra lehatipszilonoztak, ezt a bélyeget már nem mosom le magamról... Elég egy apró hiba, és a fogaskerekek beőrölnek. Jelen helyzetben lényegtelen tényező, hogy az más hibája volt. Ígéretet kaptam, hogy délután négykor a technikus kolléga helyreteszi az egyenlegemet. Nem mertem ellenőrizni, ki tudja? Lehet hogy ő is csak helyettes, vagy elragadta a nátha, a bubópestis, vagy lehet hogy titokban ő is egy hatipszilon, aki titkos küldetést teljesít ellenség állásai mögött. Másnap félve rápillantottam, és AHHHHH! Igen! Látom az egyenlegem! Halleluja!

Sivár, szürke, rohanó világunkban ritkán adódnak örömök, de a Bank ezzel az apró figyelmességgel mégis mosolyt csalt elcsigázott arcomra, a nap is szebben sütött október 28-án. Ezt tényleg köszönöm. Az örömkönnyek annyira elhomályosították látásom, hogy észre sem vettem: eltűntek a kivonataim. Pedig én még szerelmes levelet nem vártam annyira, mint az októberi kivonatom, aminek segítségével végre aktiválhatnám a kártyámat a PayPal accountomon. (Ugye frissítésül: http://en.wikipedia.org/wiki/Paypal)

Ne haragudjanak rám, én tudom hogy hibáztam, amikor nem kértem papíron postázott kivonatot - azt hittem, az élő környezetem kímélem az elektronikus bankolással, naív voltam, amikor boldogan csiripelő kerti szalonkákat láttam lelki szemeim előtt, akik az általam megóvott évszázados tölgy ágai között hódolnak a szaporodás élvezetének, melyről én már nem is álmodhatok, mióta BBRt-vel fekszem és kelek. Gondoltam arra is, hogy a bank ügyintézői esetleg ismerik a gyengeségeimet, tudják, hogy ha a számlámra utalom a nem csekély mennyiségű, jelenleg az éterben - vagyis PayPal accountomon (http://en.wikipedia.org/wiki/Paypal) lévő pénzösszeget, talán elköltöm felesleges apróságokra, ahelyett hogy meglévő vagy születendő gyermekeim jövendő jólétét alapoznám meg.

Kérem, ne nézzenek le gyarlóságomért. Én már magamba szálltam. Sejtem, hogy a sors megmérettetésnek szánta a befektetési kártya megnyitásának gyötrelmét, és minden irányból erősödik a nyomás, hogy feladjam, hogy megtapasztaljam a megtisztulást, a lemondás örömét. Egy álmatlan éjszaka után azonban szembe kellett néznem korlátaimmal: a spiritualitás ezen szintjén még nem tudom elengedni a kivonataimat. Egyre erősebb, sürgető, leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy kivonatokat olvassak. Nem tudok a Kivonatok nélkül élni.

Kérem, szánjanak meg egy elkeseredett ügyfelet, aki minden nap kényszeresen negyed órákat beszélget a Telebankkal, csak hogy táplálja az illúziót: hozzájut még valaha a hőn áhított Kivonatokhoz.

Üdvözlettel,

Hatipszilon Katalin
(aki úgy érzi, tartogat még számára valamit az élet)

2007. október 29., hétfő

Más(z)

Mikor találkoztunk, megkérdeztem Pukekóékat, hogy láncosutak vannak-e Új Zélandon. Nézett bambán, ezért megdobáltam ilyenekkel, hogy "viaferrata" meg "klettersteig" de ettől sem javult az arckifejezése, ezért kénytelen voltam beismerni, hogy mindent mégsem kérdezhetek tőle, és utánanéztem én magam.

Az azért nem titok, hogy számomra az ország egyik legnagyobb vonzereje a hihetetlen természeti szépsége és az outdoor sportok nagy népszerűsége. Én tipikusan az a természetjáró vagyok, aki fonnyadó izmokkal ül a gép előtt, versenyt fut saját magával meg a családjával meg az ügyfeleivel meg a háztartással meg a hétköznapokkal, és az elképzeltnél jóval kevesebb alkalommal ér tényleg oda a zöldbe. Marad a tervezgetés, meg az ígérgetés, meg egy-egy teljesítménytúra kéthavonta. Durregypofon!

Szóval ez tipikusan az, amin változtatni szeretnék.

Bárkit kérdeztem, azt mondta, hogy az igazi hegyek a déli szigeten vannak, arra keresgéljek. Nos, ehhez képest az ország legnagyobb sziklamászó paradicsoma Aucklandtól délre, pár órás autózásra van, Kihikihi felé, a Te Awamutu és a Managkino között - a neve: Warepapa.

(Wehehe. Bírom ezeket az helységneveket nagyon.)

Szóval a sok oldal közül először a mojozone tűnt legérthetőbbnek, itt zónákra osztva listázzák Warepapa mászóhelyeit - ami igencsak elvárható, mert pl. a legnagyobb (és egyben legrandább) sziklamászó oldal szerint csak itt 800 út van. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a csinos dizájn és a rendszer önmagában nem sokat ér - a fiúk biztos elhúztak mászni, ahelyett hogy feltöltötték volna az adatbázist, úgyhogy a fent lévő 8 útból 7-nél annyi szerepel: TBA. Okézsoké.

Másodszorra egy freeclimb nevűt bogarásztam. Ez meg azonnal gyomorba akasztott, mert azt mondja, a legkönnyebb út a hetes. Kiváló, mondok. 5+osnál nehezebbet én még nem másztam, és most nem is vagyok formában, kalapkabát? Aztán inkább utánaolvastam, hát igen, odakint nemcsak a víz meg a sofőrök mennek össze-vissza, máshogy számozzák az utakat is.

Okulásul:

Australian

US YDS

UK

France

UIAA

1

1



I

2

2



I

3

3

1a


II

4

4

1b


III-

5

5.0

1c


III

6

5.0

2a


III+

7

5.1

2b


IV-

8

5.1

2c


IV

9

5.2

3a


IV+

10

5.2

3a


IV+

11

5.3

3b


V-

12

5.4/5

3b


V-

13

5.6

4a


V

14

5.7

4a


V

15

5.8

4b


V+

16

5.8

4b


V+

17

5.9

4c

6a

VI-

18

5.9

5a

6a+

VI-

19

5.10a

5a

6b

VI

20

5.10b

5b

6b+

VI

21

5.10c/d

5b

6c

VI

22

5.11a

5c

6c+

VII

23

5.11b

6a

7a

VII

24

5.11c

6a

7a+

VIII-

25

5.11d

6b

7b

VIII

26

5.12b

6b

7b+

VIII+

27

5.12d

6c

7c

IX-

28

5.13a

7a

7c+

IX

29

5.13b

7b

8a

IX+

30

5.13c


8a+ X-

31

5.13d


8b X-

32

5.14a


8b+ X
33 5.14b
8c X+
34 5.14c
8c+

Úgyhogy azért még egy 16-os útra jó vagyok. Élő sziklán különben is kicsit fölészámozzák az utakat, legalábbis a termekhez képest.

Viszont: a fent említett oldalról simán letölthető kalauz minden útra - rendesen, standardosan megrajzolt itinerrel, hihetetlen. Mi idáig sosem fogunk eljutni... No. Az egyetlen gondom az, hogy nincs szakaszonként jelölve a nehézség - csak a teljes út nehézsége. Az meg ugye mindig a legnehezebb rész függvénye. És ha mondjuk van egy áthajlás rögtön az elején, akkor vagy beleánullázik az ember (belekapaszkodik a köztesbe vagy a kötélbe ami csúnyadolog) vagy visszafordul. Ha meg csak a végén van, akkor mászik egy jóízűt, és csak aztán fordul vissza. Szóval nem mindegy, hol van a nehéz rész...

Oké, nem szabadna ennyire puding módon hozzáállnom, de azért objektíve nem hiszem hogy felmennék most egy 5-ös úton. Márhogy UIAA ötösön.

Nagyon érdekes a kőzet egyébként, ránézésre fura, buborékos - valamilyen speckó vulkanikus lesz. Még nem sikerült kinyomoznom, hogy mi az. Meg hogy egy bugyorba hogy tesz az ember köztest.

Fotó: www.freeclimb.co.nz

Oké, nem hagytam annyiban.
Ignimbrit: Az izzó felhőből lerakódott sajátos szerkezetű kőzetfajta, amely lapilli és vulkáni por méretű összehegedt fragmentumokból áll. Az izző felhő magas hőmérsékletű (350-800 Celsius) gázban diszpergált és szilárd alkotók rendszere.

Köszönöm, Szegedi Tudományegyetem, köszönöm, Hágen András.

Azt hiszem most csak magamat szórakoztatom, de nem baj, legalább meglesznek a linkek. Szóval nézegettem hogy hogyan szervezzek mászást, merthogy a klasszikus mászásnak az a legnagyobb előnye (és egyben hátránya is) hogy egyedül nem lehet, csak partiban. Vagyis kell valaki, aki biztosít. Meg akit te. És így, boldog demokráciában, szépen, együtt.
Hát az online aktivitásból úgy tűnik, hogy itt mindenki mászik. Úgyhogy majd kell haverkodnom magamnak egy mászótársat, van egy csomó klub és kifejezetten sziklamászásra szakosodott utazási iroda is.

És még ezt találtam: The crag
7692 NZ mászónapló van fent.

Nagyon jó. Úgy értem örülök.

Ja és mi is volt az eredeti kérdés? HÁT PERSZE hogy van via ferrata. Csak győzzem. Szóval itt. Egyébként nemcsak a láncos utak: minden út szépen karbantartva, kritikus helyeken és ereszkedéshez nittezve, ahogy kell.

Menjünk.

2007. október 23., kedd

Újzélandos hétvége

A hétvégén találkoztunk Pukekó Tamásékkal, jól. :)
Talán már sikerült vázolnom, hogy nem túl erős bennünk a közösségi szellem, kicsit aggódtam is hogy mi a viharról fogunk beszélgetni 3 órán keresztül néhány ismeretlennel... Hát, mit mondjak: a vége az lett, hogy jól elkéstünk a következő programunkról, mert közel sem volt elég az a rövid ebédszünet, amit beiktattunk erre a célra.

Aljas módon elhozták a fényképalbumukat, amire rácsorgattuk a nyálunkat (és ez független volt az iszonyat finom ebédtől, amit elfogyasztottunk). Érdekes volt, hogy mennyire hasonlóak a képletek: itt az asszony, ott az ember intézkedik, itt az egyik eszik bele mániákusan a másik ételébe, ott meg fordítva...:) és a végeredmény ugyanaz: eltökélt fiatal pár, akik komoly munkát és pénzt fektetnek abba, hogy értelmesebb körülményeket biztosítsanak magunkak, meg a már megszületett, vagy tervekben szereplő ivadéknak.

Pukekónéval félrevonultunk egy negyed órára, hogy megtárgyaljuk az élet nagy dolgait női szemmel is. Nem is csodálkoztunk, hogy a fiúk egy perc múlva már így beszélgettek: ".... applet...nem, xml-ből húzza be... flex script...dhtml..." Szóval amíg mi lányok kitárgyaltuk, hogy 20 éven keresztül kvázi szomszédok voltunk, addig a fiúk sem unatkoztak. Mindig is mondtam, az informatikus az nem egy szakma hanem komoly betegség.

Három óra úgy repült el, hogy a lényegről még nem is beszéltünk, aztán befutott még egy házaspár, akik nem írnak, csak olvasnak - Tamás blogján keresztül kapcsolódtak be. Sajnos őket már hátra kellett hagynunk, pedig szintén nagyon szimpatikus pár voltak.

Nem tudom már, hol olvastam, hogy egyre több magyar van kint - talán hobe pöttyentett el ilyet valamelyik fórumon - és kicsit aggódtam is. Most azt mondom, ha csupa ilyen normális ember megy ki, akkor rendbe'.

Summa: tök jó volt, és ismételendő, kötelező jelleggel. Plusz: újra szembesültem az egyéni fra... far... frr... frazeológiámmal. Nem egy úgynevezett "humoros" megjegyzésemre kikerekedett, bamba tekintetek válaszoltak:)

Folytatódott aztán a hosszú hétvégén az újzélandozás, egészen intenzíve. Először is megnéztük a Bálnalovast, ami számomra egy túlságosan is szájbarágó, hatásvadász módon előadott történet - mégis lenyűgözött. Oké, Lisa Gerrard amúgy is favorit, de azok a mellékesen odadobált képek a háttérben, hát lélegzetelállítóak voltak.

Pénzügyek
Később összeraktuk a szokásos költségvetést, ami nálunk hagyományosan minden nagy családi projekt előtt elkészül (legutóbb pl. lakásfelújításnál). Oda-vissza számoló excel tábla, ami a jogsi honosításától kezdve a lakásbérlés költségein keresztül a vízumdíjig minden tételt tartalmaz. Újra köszönet Palinak - nemcsak azért, mert mérnöki pontossággal rögzítette az összes költségét, ami a mi kalkulációnk alapjául szolgált, hanem azért is, mert komoly spórolási tényezőket sorolt fel: pl. Health Report a negyedéből kihozható, ha itthon csináltatjuk meg. A másik sheet meg a bevételi oldalt számolgatja, vagyis azt, hogy mennyit tudunk a cél érdekében összeharácsolni.

A kalkuláció részleteivel nem untatok senkit, majd egyszer, ha végleges lett, közzéteszem. Elnagyolva viszont a következőt tudom mondani a költségekről:

Egy három fős család biztonságos és megnyugtató kihelyezése a következőképpen néz ki anyagilag:
Indulás: 15 000 NZD (utazás, vízumügyintézés, lakásbérlés, autóvásárlás)
Tartalék, fél évre: 18 000 NZD (a legminimálisabb, havi 3000 NZD megélhetési költséggel számolva.)

Igen, ez nem kevés pénz, 4-4,5 millió HUF. És ebben még nincs ráhagyás, mondjuk kajára, taxira, országjáró körütazásra, bálnanézésre, múzeumra - na meg előre nem látott költségre.

Persze legszerencsésebb esetben a tartalékhoz nem is kell nyúlni - ha legalább egyikünk gyorsan elhelyezkedik, akkor a kivitt tartalék mindjárt másképpen viselkedik, de gyerekkel szerintem ez a minimum aminek lennie kell.

Hát nagyjából ez: UFF.

2007. október 18., csütörtök

Csepegtetek

Kényes, nagyon kényes ügy.

Az elhatározás még a régi, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elkezdjem összebarátkoztatni a gyereket meg a kiköltözés gondolatát.

Egy kilenc éves kiskamasznál ez igen érzékeny téma. Most kezdte megtalálni a helyét a világban, most kezdtek kialakulni a valódi, saját szokásai, érdeklődése, mostanra szerzett stabilnak mondható barátokat. Ha csak annyit mondok neki: "egy év" - számára az is a világ vége s még két nap. Nem akarom túllihegni ezt a problémát, és magam is tudom hogy hosszú távon ő nyer vele, csak a kezdeti nehézségeken kell túljutni... de azért valljuk be, mindenkinek megnyugtatóbb ha felkészítjük, mert elég gondunk-bajunk lesz az első időkben, nagyon nem lenne jó egy kiábrándult, kétségbeesett, hisztériázó, boldogtalan családtag.

Nálunk viszonylag demokrácia van, meg szoktunk beszélni mindenfélét. Nem úgy kezdtem, hogy "no fijam te gyerek, mostan márpedig örökre elköltözünk, elejbe s túl, osztán csend és punktum" hanem beszélgetünk az ő véleményéről is. Hogy például nálunk élnek külföldiek (nagyon sok ázsiait lehet mostanában látni) akik úgy döntöttek, hogy itt kezdenek új életet, nyitottak a világra, új dolgokat akarnak tanulni, jobb lehetőségeket maguknak és a gyerekeiknek... Ezt már nyár eleje óta beszéljük át, néha megemlítve hogy ő pl. milyen országba menne szívesen vagy hogy én is gondolkoztam már azon hogy más országot is megnéznék magamnak.

Hát ez ment egy pár hónapig, ártatlan kis csevej --- hát sajnos gyakorló anyaként is jól belesétáltam a saját csapdámba, merthogy a gyerek, az ugyanis nem hülye. Akkor döbbentem rá, hogy pontosan érti, mit csepegtetek, amikor egy nagyon kemény, dolgos hónap után arról beszélgettünk a párommal, hogy el kéne menni lazítani egy kicsit valamelyik tengerpartra, internet és telefon és határidők nélkül.

Szegény gyerek a hír hallatára teljesen kiborult, késő estig nem lehetett vele beszélni, semmilyen kérdésre nem válaszolt, és úgy általában maga alatt volt nagyon. Estére nagy nehezen, barchopa technikával kihúztam belőle: hát ő azt hitte, hogy két hét múlva elutazunk és soha - vagy csak nagyon soká - jövünk vissza.

Nagyon nehéz volt megnyugtatni. Most már béke van. A tanulságot azért leszűrtem: a gyerek, hát az nem hülye... elejtett szavakból, elcsípett félmondatokból igenis összerakja a képet, és ha a felnőtt csak csurrantgatja az információt, azzal nem boldog átmenetet, hanem pont az ellenkezőjét: bizonytalan, kontrollon kívül eső helyzetet teremt, és még nagyobb kárt okozhat.

Persze ahány gyerek, annyi agy. Azért azt szeretném tanácsolni, ha átlagos vagy átlag feletti IQ-val bíró kölked van, és ilyen terveket dédelgetsz: vezesd elő neki a témát idejekorán, aztán hagyd ülepedni, bírd ki a kirohanásait egy évvel a tervezett út előtt, aztán később térjetek vissza rá.

De ne sunnyogj, mert a gyerek: hát az nem hülye.

2007. október 16., kedd

Terroristák

Csanád újra blogol, végre... sajnos.

Nem tud valaki egy jó bevándorlási ügynököt a Magratheán?

:(

2007. október 2., kedd

Telnek a hónapok

Igen, ez most már szégyenteljes, hogy több mint egy hónapja nem írtam semmit. A legnagyobb gond az, hogy még mindig csak tervekről vagy elképzelésekről lehet. Meg benyomásokról.

Egyébként az elmúlt hónap is - a látszat ellenére - felkészüléssel telt. Gyakorlatilag halálra dolgozzuk magunkat, hogy elég tartalékot gyűjtsünk össze. Javaink közül csak az autót meg a tonnányi számítástechnikai eszközt akarjuk eladni - azt terveztük, hogy a lakást csak akkor, ha Új Zéland úgy dönt hogy mi is kellünk neki... akkor visszajövünk, eladjuk.

Elég sokat kalkulálgattam, és azt gondolom, hogy emberes kerettel és megnyugtató tartalékkal érdemes csak nekivágni. Ha meg tudjuk úgy csinálni, hogy ne kelljen lakást vagy nyaralót eladni, az nagyon ideális lenne, ezért hajtunk.

Szerény számításaim szerint december-januárban fekszünk neki a papírügyeknek. Az én tervem valahol félúton van Palié és Pukekó Tamásé között. Nem a helyszínen akarok elintézni minden papírt, hanem már kész orvosi igazolásokkal, diplomafordításokkal, ajánlásokkal, IELTS vizsgával mennék, mindent össze akarok rakni ami kellhet egy bevándorlási procedúrához, de mégsem indítanék innen letelepedési kérelmet.

Az az elképzelés, hogy nagyon mázlista módon egyikünkek lesz work offere, másikunknak meg keresünk ott helyben, aztán egy év múlva, ha a hosszú felhők is úgy akarják, indítjuk a letelepedést onnan.

Nekem egyre jobban megy ez a szabadúszó marketing-web tanácsadós élet, nagyon játszom a gondolattal, hogy kint is valamilyen egyéni vállalkozást csinálnék. Nemrég szagoltam bele egy Web 3.0 projektbe, amiből talán egy év alatt lehetne akkorát csinálni, hogy vinném azt, mint üzleti tőkét... de ez persze egyelőre álmodozás, megint.

Tényleg, okosok!
Már nagyon sokat olvastam a pénzkiküldési bonyodalmakról. Azon morfondíroztam, hogy mi a helyzet paypallel? Mondjuk a magyar bankszámlámról felteszem a magyar paypelemre a pengőforintot. Kint csinálok egy Nz paypalt a Nz bankszámlámra, és a két paypal között átvezetgetem a pénzeket...
Ezt próbálta már valaki? Olyan egyszerűnek tűnik, biztos van vele valami gond hogy még senki nem ajánlotta.

2007. augusztus 14., kedd

Baráti szívesség

Napi rutinom, hogy megnézem pali blogját, mik a fejlemények. Írt most egy igen gondolatébresztő szösszenetet, annyira meginicializált, hogy úgy döntöttem, nem a megjegyzés rovatot terhelem vele.

Közben eltelt néhány nap, és látom, hogy terheli más:) Remélem egyszer engem is megtisztelnek az okostojások meg a cécéesek, építő jellegű hozzászólásaik ugyanúgy megerősítenek, hogy jó úton járok, mint egy-egy beszélgetés a jehova tanúival.

Egyébként mostanában elszemtelenedő kiskamasz fiam gyakran kérem, hogy gondolja át, amit mond: 1. van-e értelme, 2. jó szándékkal mondja-e. Ha a mondandója nem teljesíti mindkét feltételt, inkább maradjon csendben. Ezen a téren úgy látszik nem csak a 9 éveseknek van tanulnivalójuk:)

Tehát - olyan dolgokat írt le Pali, amik számomra annyira magától értetődőek, hogy egy kicsit - bevallom - meg is ijeszt, hogy ezt még szájba kell rágni. Egészen földhözragadtak vagyunk, de az talán mégiscsak álom volt, hogy büszke magyarjaink itthon maradnak gárdát alapítani meg Kossuth teret gyújtogatni, amíg mi tisztán és értelmesen nyugodt életbe kezdünk valahol máshol.

Ezt tehát zsebre tettem, OK, megjegyeztük.

Felkészületlen kivándorlóinkról: úgy gondolom, sőt találkoztam is ilyennel, hogy az Egyesült Államokba, Ausztráliába, de a mostanában nagyon népszerű Egyesült Királyságba is nagyon sokan mennek ki teljesen felkészületlenül, kevés pénzzel, nyelvtudás, előzetes tájékozódás nélkül. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezek a népek egyáltalán nem gyűjtenek infót előzetesen fórumok vagy blogok segítségével SEM, így azt hiszem Pali blogja egyrészt nem a megfelelő platform, másrészt pedig egyszerűen pusztába kiáltott szó. Magunkból indulok ki, de aki őt olvassa, szerintem azért teszi, mert nem lukra fut - és ezt a bejegyzést látva egyszerűen bólogat, hogy na igen, én is így gondoltam.

Talán ha Csanádék közösségi portáljára felkerül egy ilyen passzus, az már jobban célba talál.

Sajnos mi inkább a másik véglet vagyunk - akkor sem szoktunk rámászni senkire, ha égető szükség lenne rá, ismeretlenül pedig főleg nem. Párom kifejezetten introvertált, én azért - már a szakmámból adódóan is - könnyebben "vegyülök", de akkora metál lady vagyok hogy úgyis mindig mindent egyedül és segítség nélkül oldok meg.

Egyébként pont a fentiek miatt van egy elég sarkos különbség Pali története és a mi alakuló történetünk között. Kettőnk közül én beszélek (sokkal) jobban angolul, ráadásul itt a beszéden önmagán is nagy hangsúly van:) Az intézőkém és problémamegoldó képességem is sokkal használhatóbb, ezért nálunk nem lenne megoldható hogy itthon várom a gyerekkel amíg párom kijárja az utat. Mi tehát egyszerre fogunk nekilódulni, ami minden bizonnyal nagyobb anyagi megterheléssel jár majd az első időben, ezért a költségvetésünket is így alakítjuk.

Persze ha nekem is négy ivadékom lenne, valószínűleg máshogy kéne intéznem:)

A baráti szívességről még annyit: igen nagy segítséget jelent pusztán az, hogy valaki ennyi időt szán ezeknek a fent említett informatív blogoknak a megszerkesztésére - és ezt újra, és külön köszönöm.

2007. július 29., vasárnap

Témavázlat

Borzasztó nehéz blogot írni, én mondom.

Főleg azért, mert még annyira távoli az utazásunk, és annyira sok képlékeny pont van. Írhatnék a kételyeinkről, kérdéseinkről, meg hogy miket beszélünk át, hogyan gondoljuk át... de papírügyekről, vízumról, repülőjegyről még nagyon-nagyon korai beszélni - sőt, nem elsőkezűek az információk sem. Így hát a majdnem heti egy bejegyzésemhez is szeretnék magamnak melegen gratulálni.

Talán három-négy olyan téma van, ami érdeklődésre tarthat számot, és van közülük, aminek rendesen utána kell még járni. Ezek itt azok:
  • Kitelepülődés egy 10 évessel - praktikus és lélekdolgok
  • A téma elővezetése a tisztelt családnak - ezt majd realtime, ígérem vicces lesz:)
  • Piszkos anyagiak: sokan írtak a kenyér meg a benzin áráról, oké-oké. Mi inkább azt szeretnénk átlátni, hogy például... hány hónapot kell majd dolgoznunk egy 19 colos ájmekért, mondjuk.
  • Városválasztás - vagy a város választ minket?
Oh. Máris három remek téma, a következő három hétre. Már csak további 50 darabot kell találnom - megy ez, mint a karikacsapás.

2007. július 20., péntek

Hűha!

Úgy látszik, nem tartom az ujjam eléggé a világ ütőerén, de csak most vettem észre, hogy ez a csenevész kis blog máris több ajánlóban szerepel. Aztán meg azon kaptam magam, hogy egyre többször mondom: "Hűha! Köszönöm."

Hát akkor, nagyrabecsült koreai ex-kollégám örök érvényű köszönetnyilvánítása álljon itt:

"Dear Mr. Katalin! I would like to thank you for Budapest:
Thank you for Budapest!"

Ennek ugyan semmihez nem volt köze, de mégis:
Hűha! Köszönöm.

Nulla egész kettő - kis lépés az emberiségnek

Próbálok nem napi apróságokról írni, csak a tényleges, kiköltözésünkkel kapcsolatos eseményekről tudósítani.

Nos, a legutóbbi bejegyzés kissé keresztülhúzta ezt az elhatározásom, de van mentségem. (40 fokban elfogyasztott 7 éves magvalt szilva.)

Tehát előbbiről ennyit, és utólag is elnézést.

A lehetőségeinkkel kapcsolatban pedig vannak fejlemények, nem tudom, mennyire izgalmas. Beszéltünk - leveleztünk - sokat a korábban említett bevándorlási ügynökkel, Hajnalkával.

Gyerekkel az ember nem kapkod - úgyhogy sorra is vettük a tennivalókat, egy évünk van nagyjából. Egyikünk szakmája sem abszolút hiányszakma, és ez a lista a közeljövőben még szigorúbb lesz, úgyhogy eltekintettünk az SMC vízum igénylésétől, mert rizikós és nagyon költséges is. A sima két éves Work Permitet fogjuk intézni, Hajnalka segítségével. A tervem nem túl bonyolult: most gyűjtögetünk kb. februárig, akkor kezdjük az aktív munkakeresést, főleg páromra koncentrálva. Úgy gondolom, hogy nem pusztán a ténylegesen meghirdetett állásokra fogom őt ajánlani, hanem átnézzük módszeresen a szakmájába vágó cégeket, és megbombázzuk azokat, akiknek a profiljából látszik, hogy használják azt a technológiát, amire a párom specializálódott. Nem gondolom, hogy könnyű menet lesz, és garancia sincs hogy így találunk munkát, de mindenképp megpróbáljuk - ha sikerül valakit meggyőzni, ő is jól fog járni. Akkor én partner vízummal indulok, és helyben derítem fel a lehetőségeket.

Ezzel egyidőben viszont kipuhatolom a saját lehetőségeimet is - egyik ügyfelemnek ugyanis stratégiai partnere egy nagy aucklandi cég. Találkoztunk Budapesten - tárgyaltam és tolmácsoltam - de azóta is levelezünk a főnökkel meg a barátnőjével is, kifejezetten szimpatikus csapat. Kitapogatom, hátha szükségük van rám. Ha én rajtuk keresztül work offerrel tudok kimenni, akkor párom lesz a partner vízumos, akkor neki kell majd helyben keresni valamit.

Addig sem ülünk persze tétlenül, szépen elő fogunk készülni - ami talán a legfontosabb, hogy párom angoltudását fel kell húznunk. Ehhez remek információt találtam egy madaras blogon (köszi Tamás!) pontosan itt, de van még egy rakat hasznos információ, javaslom böngészésre.

Helyesbítenék - tegnapelőtt óta még több hasznos dolog került fel, tehát érdemes nyomon követni.

Úgy általában egyébként azt tapasztalom, hogy remekül tenyereltem Csanád blogjába, mert tőle dobbantva kiváló más forrásokra bukkanok. Sőt - pusztába kiáltott szúnyogos jajveszékelésem egy csinos kis vérszívós bejegyzéssel díjazta, köszönöm itt is:)

Kíváncsian figyelem közben Pali nagy útját is, az éppencsak útra kelők vagy nemrég érkezettek tapasztalataiól tudunk a legtöbbet nyerni (aljas, önző módon.)
Elképedve olvasom őt, lenyűgöz ahogy a világot látja - nem tudom hogy mi a szakmája, de biztos hogy valamilyen analitikus mérnökember. A beszámolója közepe felé már folyamatosan vigyorogtam, mert megszámoltam vele gondolatban minden lépcsőfokot, megfigyeltem minden táblát, megjegyeztem a helyi pénzek árfolyamát, és úgy általában számszerűsítettem és rendszereztem én is mindent:)
Amire igazán kíváncsi vagyok most, hogy vajon miért ment turista vízummal, miért nem rögtön munkavállalásit intéztek... de remélem, hamar kiderül. Már jó egy hete nem írt - bízom benne hogy nem hagyott fel a blogolással.

Nos tehát, araszolunk szépen a kis tyúklépéseinkkel arccal előre, jelenleg minden esély és eltökéltség rendelkezésre áll, hogy megszabaduljon tőlünk ez az ország.

2007. július 17., kedd

Prioritások

Vannak Új Zélandon szúnyogok?

Olyan sok dologról olvastam. De mégis, vannak újzélandon szúnyogok? És HSDPA? Vagy megy a küzdelem GPRS-szel? Vagy szakadjon meg mindenki, menjen szépen haza?

Igen, persze. Érdekes kérdés. De jelenleg a Balatony partján - kisházban - ülök, és igen mókás képet festek, úgy érzem. Szobában semmi delej, ne is áltassuk magunkat, idekint, a teraszon, na itt csordogál azért. Igen, balaton, közlésvágyam ébredt, de az uram nyilván küldetést teljesít, nem bubog nekem. Írnék, kommunikálnék, kijöttem a teraszra - mert csak idekint van vodafonban delej.

És megtámadtak a szúnyogok!

Jelenleg macerálom a gépet, félmeztelen testem fekete tetemek és élő szipolyok borítják, vagdalkozom, mint dzseki csen, néha hedbengelek, ha a fülembe szólóznak. Vakarok. Szarnak ezek a spirálisan füstölő varázsoldószerre. Néha féldög tetemeket csapok le boldogan, na nem, ők fognak nyerni, ez tisztán lászik - viszketek.

Kezem a spirál-égető füstölő szertől hólyagosra égett - igen, persze, nem kellet volna leejteni, tenyérbe fogni, dédelgetni, akkor is. Szürreálisan viszketek, égek, hajrázok.

Nyilván nyertek, ők nyertek. Azt játszom, hogy ez csak test, a viszketés nem ingerel, nekik is táplálkozni kell, de milyen vétkes tévedés okáért a lábujjamon? Csontbacsípnek, talponcsípnek, aláznak. Mire jár az agyam? Mégis mi jut eszembe?

Hogy vannak-e szúnyogok Új Zélandon.

2007. július 5., csütörtök

Blogging

Néhány személyes gondolat, erről az egész blogírásról.

Borzasztóan nehezemre esik írni - no és hát nem azért mert nem vagyok elég szószátyár, sőt. Az egész blogírással kapcsolatban fájdalmasan cinikus érzéseim ébrednek, főleg a sok semmitmondó, semmiségeket világba kiáltó, aztán vadidegeneket fontos külső referenciának tekintő és vadul veszekedő bloggazda miatt. Persze tudom, hogy most beszámolok, dokumentálok, saját magamnak spórolok későbbi e-maileket és hosszas magyarázkodásokat - de azért egészen meghasonlott érzés, szóval elnézést és bocsássék.

Másrészt viszont nekem nagyon sok információm származik ilyen-olyan blogokból. Még a szörnyűségesekből is. Ezért egy kicsit úgy érzem, mint mikor babaruhákat adtam tovább - kaptam valakitől, nem adtam érte semmit, de aztán én is adtam valakinek, és nem kértem érte semmit.... Szóval, leginkább ezzel a bloggal igyekszem balanszba hozni a világ nagy esélykiegyenlítő gépezetét, és leírom a legelejétől a történéseket.

Talán meglepő, hogy mi a francért huhogom az éterbe az összes szakmánkat, végzettségünket, életkorunkat... Hát pont ezért. Nekem ez hiányzik legjobban - látom a munkakeresési mizériát, esetleg a letelepedési vagy munkavállalási papírok körüli intézkedést, de azt nem, hogy mindezt milyen adottságokkal tették a blogírók. Ezért írtam le - mi ezekkel indulunk. Hogy ez sok-e vagy kevés, nem tudom még eldönteni.

Remélem, hogy durván 10 hónap múlva már tisztán látszik majd.

Hát nagyjából ennyi lelki életet, ezt nem fogom azért túlzásba vinni...

2007. július 2., hétfő

Nulladik lépés

Akkor a kezdetek (amik ugye nincsenek is - lásd alant)...

Jópár éve minden alkalommal, ha pl. híradót nézünk vagy csak egyszerűen közlekedünk vagy ügyintézünk a városban, elhangzik a mondat: "na húzzunk el innen de sebesen". A szállóigéből aztán elhatározás lett, szokásos képlet: legyen angol nyelvterület, legyen élhető. Ausztráliát túrtuk elő, felvettük a kapcsolatot Bertók Zoltánnal, egy ausztrál bevándorlási ügynökkel. Ő elhajtott minket - sajnos nem sok esélyünk van, mert páromnak a végzettsége és a szakmája nem ugyanaz, hiába van 7 év tapasztalata.

Két év csend után álmodoztunk tovább, de lépéseket nem tettünk. A véletlenek rakoncátlan és alattomos összjátéka aztán idén tavasszal minden irányból Új Zéland felé toszogatott minket, ezért először is masszív információgyűjtésbe kezdtem. Okulásul:

Hivatalosak
Bevándorlási Hivatal http://www.immigration.govt.nz/
Wellington mézesmadzagja http://www.positivelywellingtonbusiness.co.nz/
.... meg még egy http://www.wellington.govt.nz/

Nemhivatalosak
Ilap blogja http://ilaps.blogspot.com/
Egy magyar bevándorlási ügynök http://www.bevandorlas.co.nz/
Hivatalos + pragmatikus mix http://www.ujzeland.co.nz/
Egy nyugdíjas naplója http://www.setapalca.hu/szerzok/ronagyorgy/index.php?tid=45

Színre, szagra
Csanád blogja http://csanad.blogspot.com/
Bekapcs http://bekapcs.hu/

Ezeken kívül persze még egy rakatot átmazsoláztam, angolt-magyart, fórumot-blogot vegyesen, a fenti lista a top. Ennyi elég egy olyannak, mint én, hogy még akkor is Új Zélandra vágyódjon, ha akár Ausztráliába is adottak lennének a lehetőségek.

Jelenleg tehát a pénzgyűjtés kellemes állapotában vagyunk - amikor nincsennekem vágyam semmi. Két hete kértem információt, ajánlatot két bevándorlási ügynöktől, az egyik egy német származású, csanád ajánlotta, másik pedig a már említett magyar, Vezsenyi Hajnalka. Előbbitől egy robotikus levél jött vissza, hogy fizessek egy kb. 10 000 Ft-os összeget, és akkor alaposan megbírálkodnak. Hajnalkától normális hangvételű levél jött vissza, az ingyenes értékelés után.

Pragmatikus okokból (utalási macera - nincs domborulatkártyám) illetve a nagyon rokonszenves (tényszerű, kritikus, nem hitegető) hangvétel miatt úgy döntöttem, hogy Hajnalkával fogok intézkedni.

A jelenlegi állás tehát az, hogy csak nyögve-nyelve lennénk alkalmasak SMC kategóriára, de tapasztalat, háttér és nyelvtudás miatt "minden a jó fellépésen és némi szerencsén múlik". Ezért most tartalékokat halmozunk vadul, információt gyűjtünk, ember ráerősít az angolra, és kb. fél évvel a tervezett indulás előtt nekifekszünk a munkakeresésnek és a két éves munkavállalásinak.

Tesszük ezt főképp azért, mert Hajnalka azért mégiscsak egy földi halandó, és hiába mondom neki, hogy az emberem komoly flasher, aki specializálódott media server, flex és egyéb keményen húzó webes technológiákra, neki az ugyanúgy csak egy sufniban dreamveawer template-ekkel heggesztő önjelölt webguru marad (vagy tán még ennyire sem tudja szofisztikálni a képet) szóval nekiesek a cégeknek direktben, és egy olyan szakit ajánlok, aki már most is egy world top 10 cégnél tolja ezeket.

A tervezett indulás időpontja pedig 2008 magyar nyara.

2007. június 26., kedd

Kivándorlás - miért is?

Sokaknak az okokat nem kell magyarázni, mert értik, de nincs mindenhol szinkronitás, úgyhogy röviden leírom.

Nem is tudom, melyik a legfontosabb, mert rengeteg oka van ha az ember el akar menni a saját hazájából. Azért nehéz ezt megfogalmazni, mert ez nekem egyáltalán nem akkora probléma, mint például a melltartóvásárlás, de persze nem akarom elbagatellizálni a kérdést. Szóval címszavakban:

- Nem tudok ügyeskedni, fusizni, intézni ezt-azt, csencsölni, és úgy általában félfeketén félmaszekolni, a bér-fizetés meg itthon nem pálya
- Nem tudok hosszú távon egészséges maradni a hungaro-hetero megcsömörlött kedélybeteg masszában
- Nem vagyok én bumburnyák, mer okos vagyok, kreatív, tetterős, nagy teherbírású, ennélfogva szeretnék sokat dolgozni és megélni (és itt a hangsúly a megélni szón van...)
- Még ezt sorolhatnám, de tulajdonképpen a legfontosabb: van egy gyerekem akinek nem azt szánom amire itt jelenleg számítani lehet.

A száraz tények:

A család három fős, a férfi egy introvertált, keményen dolgozó, kifejezetten nagyon sok aggyal rendelkező csendes bika. Foglalkozását tekintve web developer, azon belül is leginkább multimedia, specializálódott az utóbbi pár Flash, Flex, meg Media Server meg még mifenékre, egy ideje nem tudom követni. Végzettségének egyébként köze nincs az IT-hoz, villanymérnök-úr. Nagyon jól ért és ír angolul, kiválóan kommentezi a scripteket, de beszélni én még a büdös életben nem hallottam. 33 éves.

Énjómagam, az asszony, hát mit mondjak. Van ugyan egy kicsi cégem, ami már két évet kibírt - ez ma Magyarországon nagy szó - és elmuzsikálok azért szépen gyereknevelés mellett. Bármelyik multinak lehetnék irodistája, ahogy voltam is három évig. Marketing, kommunikáció, web, fordítások, 9 év munkatapasztalat, de nincs felsőfokú végzettségem, csak végzetesen 30 vagyok. Angolul folyékonyan, szóban és írásban. Hogy ez pontokban vagy vizsgában mit jelent, nem tudom, kiderül - még sosem mérték.

Ez tehát a kiindulópont, és ezt a csomagot szeretnénk megnyugató módon áthelyezni egy másik életformába.

Szépen lépésenként közvetítek majd, hogy hol állunk.

Nincsenek kezdetek.

Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne.

... és akkor be is fejeztem a plagizálást, és teszek ide egy pontot. Egy kiindulópontot. Vagy néhány pöttyöt.

Ha ezeket a sorokat olvasod, az vagy véletlen, vagy már elmondtam, azé. Úgyhogy elő is jövök a pöttyel. A pötty a jelenben van, ami neked már a múlt, onnan a jövőből nézve visszafelé. A tényálladék pedig - valószínűleg már beszéltünk róla, valószínűleg tudod, csak még nem vetted komolyan, hogy megyünk, innen el.

Hosszas töprengés, osztályozás és információgyűjtés után Új Zélandot választottuk. Mostantól igyekszem beszámolni - egyrészt azért, hogy te is tudd majd, hogy zajlott ez az egész, másrészt meg a jövőbeli ismeretlen olvasóknak, majd elmondom azt is, miért.