Utazás

Akárhonnan nézzük, két napot repülőzni nem sétagalopp. Mindenfélére felkészültünk, aztán persze semmi nem lett belőle, leginkább zombiként ültünk egy miniatűr székben, és ennyi.

A gyerekkel semmi gond nem volt, vagy izgatottan örvendezett, vagy mindent felevett, vagy nyomkorászta a repülő beépített bizgentyűit, vagy aludt.

Budapest-Helsinki semmi izgalmas, csak 2 óra, és ott várni sem kellett sokat. Gyorsan át a következőre, miszerint Helsinki-Kingkong. Ezt részemről végignyűjglődtem, nem sikerült aludni sem, 9,5 óra. Amikor megérkeztünk, valamiért az arrival-ban felejtettük magunkat, úgy szóltak ránk hogy menjünk már át a tranzitváróba. Jól is tettük, mert az arrivalban nem találtunk semmit, a tranzit meg egy ordenáré méretű komplexitás. Y alakú az egész, azt hiszem összesen 80 kapuval, mozgójárdákkal. Mivel volt itt vagy 7 óránk, nem izgultunk túlságosan, elténferegtünk a resting lounge-ba és ott vettünk egy jó fürdőt. Bazidrágáért, de nagyon kellemes volt, mindazonáltal, több mint 20 óra rohadás után. Ettünk aztán egy kis csigapetepörköltöt trutyólevessel meg szósszal borított izével és hozzá ilyen kis micsodákat. Volt közte ami finom volt. Az utolsó egy órában sajnos lekonyultunk, legalábbis én meg a gyerek. Ember hősiesen vigyázta a kis családkáját.

A hongkong-auckland járatra már sikerült annyira kikészülni, hogy nem is törődtünk semmivel, versenyt alukáltunk. Nagyjából két-két órákat sikerült, amíg a fel nem ébredtünk arra, hogy nem érezzük valamelyik végtagunkat - aztán újra ájulás. Az utolsó négy órát részemről ébren töltöttem, de összességében szerintem egy nettó 6-7 órát sikerült összehozni alvásügyileg. Itt már szerencsére eszünkbe jutott hogy szedjük a Pukekók által küldött No JetLag tablettát, és azt tapasztaltam, hogy nem száradtam ki annyira, mint a másik úton, pedig itt többet aludtam ezért kevesebbet tudtam inni.

Auckland
Még a repülőn kiosztottak egy kis papirost, amit mindenkinek ki kellett tölteni. Ezt sehol sem olvastuk, kicsit morfondíroztunk is hogy mit írjunk be, aztán úgy gondoltuk, hogy ha turista vízumot akarunk úgyis, akkor nem bonyolítunk semmit, és szépen kitöltöttük turistául. Címnek a szállodát írtuk be, tartózkodás időtartamának 3 hónapot, utazás céljának turizmust.

Kicsit ugyebár izgultunk, meg idegeskedtünk, amennyire erőnkből futotta. Első mérföldkő az útlevélvizsgálat. Mi nem csináltunk semmi különöset, nyugodtan álldigáltunk, és válaszoltunk mindenre, amit kérdezett. Egy kis humor belefért, ugyanis enba feje az útlevélben szakálltalan, úgyhogy próbálta azonosítás céljából elhajtogatni a bozontját, ezen azért vigyorgott egyet a lehányka. Az első útlevélbe máris bepecsételte amit be akart, nem is kérdezett semmit. A másodiknál aztán valami eszébe juthatott, mert megkérdezte, hogy van-e visszajegyünk. Nem kezdtem semmi magyarázkodásba, csak előkaptam a kinyomtatott jegyet. Azt nézegette, vadul számolt hogy januárhoz képest április az akkor hány hónap. Aztán lepecsételt mindent és jó utat kívánt és már mentünk is. Szerintem nyugisan, nyitottan kell állni, figyelni, és csak arra válaszolni, amit kérdez. Meg olyan barátságos, szimpatikus és megnyerő tekintet kell mint ami nekem van.

Azután kezdhettünk aggódni a csomagokért, különös tekintettel az oversize külön feladott gitárra, ami egyszer már kerengett a világ körül, mikor amerikából érkezett velem, szóval féltünk hogy most is huncutkodik. Szerencsére nem tette. Első pozitív élmény volt, hogy beálltam valamiféle luggage information sorba, hogy megkérdezzem, hol vannak az oversizeok. Két ember állt előttem, ezért egy sétafikáló reptéri kolléga kötelességének érezte, hogy odajöjjön hozzám, és megkérdezze, mit szeretnék. Aztán készségesen el is mondta, megmutatta, hova kell menni. (Mondjuk nyilván oda, ahol ordenáré méretű betűkkel kiírták hogy oversize...:)

Biohazárd
A következő menet az Új-Zélandra veszélyes izék kiszűrése miatt felállított biosecurity vizsgálat, ami nagyon helyénvaló meg minden, de azért további aggódásra ad okot, mert nem volt a napi programunkba iktatva egy 30 kilós bőrönd széjjelpakolása. Már a gépen rendesen kitöltöttük, hogy nincs nálunk semmise, de azért rendes kislány módjára megkérdeztem, hogy az úgynevezett Balaton Szelet ételnek mindősül-e. Mondta a néni, hogy igen, de azért nem kért tételes vizsgálatot. Azt hozzátenném, hogy elég nagy számú ázsiai között álltunk sorban, akik egyrészt nem beszéltek angolul, másrészt meg az ember kinézi belőlük, hogy szárított polipot meg gőzgombócot cígölnek a kézipoggyászban. Az előttünk lévő például bőszen mutogatta hogy ham-ham, igen-igen... Azt hiszem, utána felüdülés volt egy angolul beszélő pár, aki még azt is tudta, hogy a bakancsot is le köll pucolni. Ezután még volt egy röntgen, ahol megnézték hogy igazat mondtunk-e, mert a röntgen kimutatja a csempészananászt, ahogy ezt a repülőn a kisfilmben is megtekinthettük.

Ez egy laza 40-50 percet vett igénybe a ránk váró Hajnalka és Pukekó szerint, mi nem tudunk nyilatkozni, akkor már nem csak azt nem tudtuk, hogy hány óra van, hanem már azt se, hogy milyen nap...

Jelentem, az első benyomás: hihetetlen napfény, meleg, és mindent átható, tavaszi, virágillatú levegő. Tik akik még csak most jöttök, ne felejtsetek el nyári cipőt, papucsot tenni a kézipoggyászba:)