Harbour-híd

Van itt egy jó kis híd, ami összeköti Auckland központját a North Shore-ral. Eredetileg egy masszív acélketrecbe fogott kétszer két sávos híd volt, de egy idő után ez már szűkösnek bizonyult, ezért a híd két oldalára felapplikáltak még két-két sávot. Ezt japán tervezők segítségével hozták össze, úgyhogy a köznyelv úgy hívja: nippon clip-on.


Egyesek szerint ez a két csatolmány teljesen megbízhatatlan, és soha nem hajtanak át rajta. Szerintem, ha 1969 óta kibírta, akkor most már nem valószínű hogy leszakad.

A hídnak egyébként nyilvánvalóan változik a terhelése, reggel befelé áramlik a sok nép, este meg visszafelé. Ebből adódóan jó nagy dugók keletkeznek. Úgy próbálnak ezen segíteni, hogy a forgalom mértékétől függően nyitják meg a sávokat, 3-5 arányban, ide-oda. Korábban lámpákkal oldották ezt meg, de túl sok volt a baleset, úgyhogy rendszeresítettek egy zippzárazó gépet, ami naponta négyszer, 40 perc alatt végigmegy a híd közepén, felszedi a többszáz kilós betonfalakat és kiköpi őket eggyel arréb.

Nagyon szexi.

Wiki nektek ha jobban is érdekel.

Weekly report

Mozgalmas napjaink voltak, főleg lakáskeresés körül. Elég kompromisszumos itt a dolog, ami közel van, az miniatűr, vagy a szomszéd teraszán érzed magad a vécén ülve, vagy ordenáré mocskos/penészes/kajaszagú, szóval nem volt könnyű a választás. Rengeteg címet megnéztünk kívülről, de nem volt hatnál több, amit alkalmasnak ítéltünk arra, hogy egyáltalán bemenjünk.

Lakás - a döntés
Végül a lélektani határunk tetején, 400 dollár per hét környékén állapodtunk meg, egy völgy tetején álló kisházért cserébe, ami teljesen privát, körbejárható, gondozott, teraszos kerttel, szép kilátással a völgyben lévő kis védett parkra.

A pluszok még: fapadlós, és nem süppedős padlószőnyeges. Van benne kandalló, amit visszavezettek a lakószobák fölé is, úgyhogy télen nem olyan hideg. Cul-de-sac, azaz csendes zsákutca, nincs átmenő forgalom. Egyik ablak sem bámul közvetlenül a szomszéd klotyójára. Teljesen körbekerített, úgynevezett kerítés segítségével, ami itt ritka jószág. A tulaj ott hagyja a kerti fűtőtestet (bocs) meg a barbecue-t is. Kaptunk ajándékba egy kanapé-szettet. Három szobája van, meg egy laundry is, meg jó sok szekrény, vagyis falba épített polcos izé, mert szekrény sincs sok errefelé. Van nagy shed, vagyis raktár, kertitároló vagy mifene, meg a ház alatt egy nagy műhely. A ház ennek okán érthetően jó magasan van a földtől, vagyis elevated home, ami azért fontos, mert egy szem penész nincs benne, jól kiszellőzik.

Hátrányok: a sokat emlegetett külön meleg-, külön hidegvizes csapok vannak a vécében és a fürdőben is. Eredetileg kicsit közelebb szerettünk volna költözni az autópályához, ez a Birkdale már a haverkodási zóna határán húzódik. Ebben az árfekvésben láttunk szebb fürdőket meg konyhákat is, bár azoknak nyilván más bajuk volt ezzel szemben...

Mielőtt széjjelszpemmeltek, megismétlem, hogy mindenki értse: kölcsönnettel vigéckedünk, nem tudok képeket feltenni. Február 7-én költözünk, ha minden jól megy, egy hét múlva már lesz rendes net és akkor megkapjátok. Nna.

Kocsikázás
Biztos higgadtnak és lazának tűntem, amikor először jelentettem, hogy milyen szuper kis verdát vettünk, de azt el kell mondanom, hogy odabent nagyon ideges voltam ettől a baloldali vezetéstől. Szerencsére Csanád nem jött ki velünk, mikor Pappa elvitt az autópiacra, úgyhogy nem volt más választásom, haza kellett hergelnem a picikét. Az első út nagyon rossz volt, nem éreztem az elejét, az orrát, rossz oldalon mentünk, folyamatosan azt éreztem, hogy nekem akar jönni valaki - mint amikor a baleset előtt pár pillanattal még látod, ahogy közeledik feléd a beléd rohanó másik... szóval nem volt jó. Pukke azt mondta, hogy három hét alatt meg lehet szokni.

Vagy a bennem bújkáló diszlexia, vagy a fordított agytekervényeim, nem is tudom, mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra, szerintem 3 nap sem volt, és már úgy krúzingoltam mint Will Smith Miamiban. Pörgök-forgok, parkolok, könyököt ki, minden. Azt hozzá kell tenni, hogy itt majdnem mindenki úgy vezet, mint valami leszedált tisztviselő. Simán tudtam egy hatsávos úton piros előtt egy pillanattal a legbalabból a legjobbabba menni, mert ott jöttem rá hogy elbandzsítottam az irányt - mindenki nyugisan kivárta, engedett, no worries. Az autópályán még mindig az van, hogy ha sávot akarok váltani, akkor nem merek menni, mert a rutinom azt mondja, hogy a mögöttem lévő meglátja az indexet és gyorsítani fog. De nem, látja hogy indexolok úgyhogy hagyja hogy bejöjjek. Biztoságban érzem magam.

Egyszer indultam csak el rossz irányban, amikor a Mairangi Beach után beugrottunk Csanádhoz. Szépen kitolattam a jobb oldalon lévő parkolóból, és folytattam is az utamat. Aztán jött szembe egy kartárs, nézett is nagyot - úgyhogy gyorsan úgy csináltam mint aki éppen parkolási manővereket végez, aztán átavászkodtam a saját sávomba. Mentségem, hogy aznap azt hiszem napszúrást kaptam, és valami zsigeri rutin jöhetett elő. Az viszont alap, hogy indexeléskor az első három nap vadul törölgettem az ablakot, illetve továbbra is jobbra akaródzik hátrafordulni tolatáskor - ez még nem múlt el.

Iskolai zónák

A legtöbb itteni iskolába két úton lehet bekerülni: vagy a zónájában laksz, vagy a gyerek testvére már odajár. Csak néhány olyan iskola van, ami nem zóna alapján veszi fel a gyerekeket.

Amikor lakásokat nézünk, a címet szépen bepötyögjük egy erre rendszeresített weboldalon, és megnézzük, hogy az adott cím melyik iskolák zónájába tartozik.

http://www.schoolzones.co.nz/enrolmentzones/Search.aspx

Primary School 10 éves korig van, 11 éves kortól meg Intermediate, mi éppen a kettő határán vagyunk.

Jelenleg a Takapuna Normal Intermediate Schoolra gyúrunk. Remélem, a név nem azt jelenti, hogy csak normális gyerekeket vesznek fel, mert akkor semmi esélyünk.

Lakáskeresés 2.

Két hétre foglaltunk szállást a Quest aparmanházban, úgyhogy lassan jó lenne valami sajátba beköltözni. Sokan mennek egyébként a BK Hostelbe, Varpiék is éppen ott lakoznak. Ez utóbbira legtöbben azt mondták hogy "két hétig el lehet viselni", meg "nem egy Hilton de azért jó", úgyhogy nem mertük bevállalni - főleg, mikor megtudtuk hogy fürdő-wc csak a folyosón található.

Ez az apartman 3 főre épp a duplájába kerül, 119 NZD egy éjszakára (amit 139-ről alkudtam le). Cserébe viszont van egy tágas szoba, fürdőszoba, nagy szekrény, kis konyha, hajszárító, mosó-szárítógép, tévé, kenyérpirító, vasaló, kanapé, étkezőasztal. Minden szép rendes, naponta takarítanak, ingyen parkolónk van a belvárosban, szóval kellemes, tiszta és száraz érzés. Jó, hogy az első kótyagos napokban legalább ezen nem kell idegeskedni.

A lakáskeresés nagyjából úgy néz ki, hogy a trade.me hirdetéseiből leválogatunk egy adagot, és megnézegetjük kívülről. Megadják a pontos címet - ja ezt már írtam - szóval körbefurikázunk. Láttunk már szörnyszülötteket, meg csinoskákat drága pénzért... most van pár versenyző, még ma délután is nézünk kettőt, aztán lassan döntést kéne hozni.

Az összes helyi intézendő közül eddig ez tűnik a legmacerásabbnak, és már legalább 3 napot elvett. Annyi haszna azért van, hogy egyre jobban megy a vezetés, meg valamennyi helyismeretünk is adódott a keresgélésből kifolyólag.

Majd mondom, ha már van valami konkrét.

Autóvásárlás

Egy szóban

Kultúrsokk

Több szóban
Pappa értünk jött új-zélandi fél tízre, azaz negyed tizenegykor már indultunk is. Rendes ember ez, valószínűleg a vesénket akarja, vagy a varrodájában leszünk rabszolgamunkások, még nem derült ki. Ahogy mindenki, mi is az Ellerslie autópiacra mentünk, ahol kis aprópénzért cserébe mindenki kiállíthatja a gépjárműjét, mások meg ingyen odamennek és jóárasítva megveszik. Nézegettünk egy kicsi Nissant 2100 dollárzért, aztán azt elvitte valaki más, úgyhogy akkor nézegettünk egy hasonlóan kicsi városi autót, egy Honda Odysseyt. Mikor korbeszimatoltuk és tetszett, se rozsda, se pimp, se vonóhorog, akkor mondtuk az Ibrahimnak hogy kipróbáljuk.

Aszongya jó, menjünk.

Kerek szemekkel beültünk a kocsiba, és elhajtottunk vele, részemről még nem tértem magamhoz. Szóval megpróbálom még egyszer, hogy érthető legyen. Ott volt a kocsi. Az Ibrahim ott beszélgetett a braderjával. Mondtuk hogy akkor mi mennénk vele.

Aszongya jó, vigyétek.

Na szóval így. Akkor még lealkudoztunk belőle 400 dollárzokat, aztán kezet ráztunk és kész. Már az gyanús volt, hogy az Ibrahim telefonon beszélgetett a másik braderjával, és mondta neki többször, hogy fél óra múlva otthon lesz. Ilyen gyanús volt. Bementünk egy postára, ahol kitöltöttünk egy papírt. A postanéni elvette a papírt, bőszen leírogatott valamit a régi amerikai vízumomról, aztán kért 9,2 dollárt és enyém volt a kocsi. Az Ibrahim ideadta a kulcsot és kész. Ha nem kellett volna még pénzt felvennem, az egész ügylet nem lett volna 10 perc sem.

Kérdeztem a Pappát hogy akkor most forgalmi? Eredetiségvizsgálat? Zöld kártya? Műszaki? Izé, bármi? De semmi. Lett kevesebb, mint 10 dollárért egy sajtpapírom, meg egy slusszkulcsom és mehet a menet.

Ő lenne az:

Lakáskeresés

Szombaton végül nekiláttunk lakást nézni, ami nem egy sétagalopp. Ha jó a lakás, akkor nem fotózzák le, mer minek, úgyis elmegy. Ha rossz, akkor meg jól megfotosopozzák, hátha valaki elhiszi hogy amit a képen látott az tulképp ugyanaz mint amit élőben megtekintett.

Azt már kitaláltuk, hogy a North Shore-ra költözünk, mert nyugis, csendes, kertvárosos, mégis könnyen be lehet utazni a városba, ahol valószínűleg dolgozni fogunk. A hirdetések nézegetése viszont teljes mértékig sötétben tapogatózás addig, amíg nem jártunk személyesen a környéken, szóval nem volt más hátra, mint belecsapni a lecsóba, hogy legyen ami lesz. Első felindulásból egy devonporti házat néztünk meg egy ingatlanos mukival, aki barna volt, cserzett, és késett. Ezért gondoltuk, hogy görög. Meg úgy hívták, hogy Janisz. A képeken látható tágas, kétszobás, kertes ház a valóságban kisebb volt, mint a Sutusék bungalója a csepeli kavicsbányatavakon, kertje meg annyi volt kb. mint a teszkó parkolójában az elválasztósáv. Ezt Janisz is pontosan tudta, nem is próbált minket nagyon rábeszélni. Azt megígérte, hogy kerít nekünk valamit, most már hogy tudja kifiák vagyunk.

A lakáshirdetésekbe itt többnyire beírják a pontos címet, mert nem félnek hogy lenyúlod a bizniszt és direktben megállapodsz a tulajjal. Maguknak is meg nekünk is időt spórolnak azzal, hogy szorgalmi feladatként elkocsikázunk a megadott címekre és kívülről körbeszaglásszuk a helyet. Ha így már megfelel, elég akkor szólni, hogy hozzál kulcsot barátom, bémennénk.

Pár lakást megnéztünk Devonportban, Belmontban meg Glenfieldben, egy magas jóképű sofőrrel. Egyik sem lett szívünk csücske, úgyhogy keresgetünk tovább.

Harmadik-negyedik

A harmadik napra nagyjából elmúlik a szédelgés meg az ólmos fáradtság, innentől kezdve már csak rohamokban támad, és hamar el is múlik.

Pukkéék felszedtek minket, hogy teletömjenek élményekkel addig is, míg elmennek nyaralni a déli szigetre (megjegyzem, nélkülünk, khm). Kb. fél óra autókázás után - vagy több, mer néha elbólintottam - letettük a kocsit, sétáltunk egy picit, és bent voltunk egy aaaahhhh... esőerdőben. Kölcsönnettel huszárkodunk, úgyhogy most nem teszek fel képet, de tényleg lélegzetelállító volt. Pálmák, páfrányok keszekuszaságában repkedő fura kis magarak, név szerint riroriro, silvereye, mejnó, tui, meg nagyobb madarak miszerint kereru - részletekért kérem keresse orvosát, gyógyszerészét, vagy bogarássza a pukekokakát. Azt hiszem, itt kezdtük elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. A Whaitekere Rangesben. De tényleg.

Úton elfele bementünk egy kávéra az Elevation étterembe, ez a Piha utca egyik magaslati sarkán dugódott el, totális kilátással egész Aucklandre. A teraszon lehet dohányozni, és - mivel nagy a szél - helyes kis bádogtetős hamutartókat raknak az asztalra. Amikor kihozták a kávét, kérdeztük hogy hol a cukor - mutogattak is bőszen a hamutartóra, pedig akkor már nyilván jól beledohányoztam. Sebaj, én a világ bármely pontján tudom hozni a formám.

Utána átmentünk Piha beach-re, az úgynevezett tengerparta, ahol megtapasztaltuk a lélegzetelállítás nr.2. nevű élményt. Egy elegáns éttermezést ígértünk be magunknak, de a gyerek annyira vizes-trutymákos lett a parton, hogy a végén egy Wendysből hoztunk ki avokádós hamburgert, amit a kocsiban ettünk meg. Egyébként nem tudom mi volt a baj a gyerekkel, szerintem csinos volt az ember úszógatyájában meg az én blézeremben, mondhatni újzélandos.

Este még megkóstoltuk a Monkey Bay Sauvignon Blanc-t ami pappa szerint rossz, szerintem meg jó, majd beájultunk.

Második nap

Felszerelkeztünk két napos hideg élelemmel, hogy lokál pénzt csiholjunk és legyen bankszámlánk, illetve telefonokat szerezzünk magunkak.

A kettőt együtt sikerült kevesebb mint egy óra alatt elintézni, úgyhogy csak néztünk magunk elé hogy most akkor mi történt..

Azt javasolták a lokálok, hogy az ASB Bankkal próbálkozzunk. Valóban, egy édes polinéz kisleány, név szerint Kitchie csinált nekünk villámgyorsan bankszámlát. Ha úgy érezte, hogy már túl sok időt rabol tőlünk - mondjuk be kellett írnia valamit a gépbe - akkor kedvesen beszélgetett velünk, hogy nehogy unatkozzunk. Kérdeztem is embert, hogy vajon ez egy afféle szofisztikált kockázatelemzés lenne, hogy kifiák-borjai vagyunk, és mit lehet tőlünk várni, de nem - tényleg csak beszélgetett. Részletesen elmondta a trükköket, hogy hogyan fog a legkevesebbe kerülni nekünk a bankolás (hae??) aztán elkísért minket egészen a pénztárig, nehogy levonjanak tőlün kezelési költséget a pénzbefizetésért, hiszen csak most nyitottunk számlát...

További négy perc alatt csinált nekünk egy-egy bankkártyát, aminek helyben állítottuk be a pinkódját egy kütyü segítségével, tehát semmi aktiválás meg telekód meg tökömkínja, csak megfogtuk és vittük.

Gondoltuk, akkor most elverjük az időt, és keresünk valami telefonos boltot. Éppen sikerült átmennünk a zebrán, és ott volt a vodafone... Bementünk, három perc alatt összerakták nekünk amit kértünk, és fizettünk - az öt perccel azelőtt megkapott bankkártyával.

Kultúrsokk!

Ezek után már nem nagyon tudtunk intézkedni, akárhogy is igyekeztünk, ezért elindultunk kalandozni, össze-vissza rajzoltuk a belváros térképét lábbal. A cipőboltok előtt az utcára kipakolva a választék: párosával! (Kultúrsokk?)

Elmentünk a Quay streetre, a kikötőbe ebédelni. Hatalmas mennyiségeket adnak, erre figyelni kell majd, egyikünk adagjából mindhárman jóllaktunk volna, pedig ez volt a small. A legpuccosabb részen sem vészesen drága a kaja, 80 dollárzt fizettünk, ami kb. 9 ezer forint, pedig még söröztünk is. A belváros illata leginkább egzotikus üdülőhelyekére hasonlít, minden második üzemegység valamiféle étterem vagy gyorsétkezde. Rengeteg ázsiai, olasz, arab kajálda szaganyaga keveredik a klasszikus kávézók meg pékségek illatával.

Estve felkapott minket Pappa meg Csanád, erre már tisztán emlékszem. Addig ügyeskedtünk, amíg álomba pofáztuk Mme. Pappát, aztán mi is lekonyultunk.

Ez tegnapelőtt volt - olyan mintha egy hete történt volna.

Első nap

Most, amikor ezt írom, az első nap valahogy a múlt homályába vész. Néma, kómás zombulással telt. Azért leírom azokat az izéket, amik a fejemben maradtak belőle.

Elég nagy szívás kora reggel érkezni egy 12 időzónát átívelő utazás után, merthogy ki kell bírni estig elalvás nélkül, hogy ne boruljon fel teljesen az ember biológiai órája. A pukekók szedtek össze minket, és emberfeletti erőfeszítéseket tettek, hogy estig ébren tartsanak minket. Először elmentünk Hajnalkához ahol összeszedtük Mme. Pukekót, és elindultunk nemtudomhová. Közben megálltunk, hogy a magashegyi bakancsokat jandalra cseréljük egy híres nememlékszem hogy hívják cipőboltban. Itt kávét is fogyasztottunk továbbá.

Pár órát eltöltöttünk a pukekók gyönyörű házában a Gulf Harbourban, etettek-itattak minket, meg puculkodtunk is. Azután a valószínűtlenül gyönyörű tengerparton kanyarogva bementünk a valószínűtlenül gyönyörű parkba, ahol valószínűtlen állatokat fotóztunk és videóztunk, miszerint velociraptorokat. Nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg megtörtént, de aztán láttam a fényképek között, hogy mégis. Shoppingoltunk is előtte, vagy utána? Aztán beficcentünk pappáék kertjébe, hogy hátha megjönnek. Itt a biztonság kedvéért táncoltam, majd beleültem a vizes székbe, kérem kapcsolja ki.

Valószínűleg beszélgettünk pappáékkal, de lehet hogy nem, erről az illetékeseket kell megkérdezni. Azután még vásároltunk ennivalót, de lehet hogy nem. Aztán aludunk, ez mondjuk biztos.

Utazás

Akárhonnan nézzük, két napot repülőzni nem sétagalopp. Mindenfélére felkészültünk, aztán persze semmi nem lett belőle, leginkább zombiként ültünk egy miniatűr székben, és ennyi.

A gyerekkel semmi gond nem volt, vagy izgatottan örvendezett, vagy mindent felevett, vagy nyomkorászta a repülő beépített bizgentyűit, vagy aludt.

Budapest-Helsinki semmi izgalmas, csak 2 óra, és ott várni sem kellett sokat. Gyorsan át a következőre, miszerint Helsinki-Kingkong. Ezt részemről végignyűjglődtem, nem sikerült aludni sem, 9,5 óra. Amikor megérkeztünk, valamiért az arrival-ban felejtettük magunkat, úgy szóltak ránk hogy menjünk már át a tranzitváróba. Jól is tettük, mert az arrivalban nem találtunk semmit, a tranzit meg egy ordenáré méretű komplexitás. Y alakú az egész, azt hiszem összesen 80 kapuval, mozgójárdákkal. Mivel volt itt vagy 7 óránk, nem izgultunk túlságosan, elténferegtünk a resting lounge-ba és ott vettünk egy jó fürdőt. Bazidrágáért, de nagyon kellemes volt, mindazonáltal, több mint 20 óra rohadás után. Ettünk aztán egy kis csigapetepörköltöt trutyólevessel meg szósszal borított izével és hozzá ilyen kis micsodákat. Volt közte ami finom volt. Az utolsó egy órában sajnos lekonyultunk, legalábbis én meg a gyerek. Ember hősiesen vigyázta a kis családkáját.

A hongkong-auckland járatra már sikerült annyira kikészülni, hogy nem is törődtünk semmivel, versenyt alukáltunk. Nagyjából két-két órákat sikerült, amíg a fel nem ébredtünk arra, hogy nem érezzük valamelyik végtagunkat - aztán újra ájulás. Az utolsó négy órát részemről ébren töltöttem, de összességében szerintem egy nettó 6-7 órát sikerült összehozni alvásügyileg. Itt már szerencsére eszünkbe jutott hogy szedjük a Pukekók által küldött No JetLag tablettát, és azt tapasztaltam, hogy nem száradtam ki annyira, mint a másik úton, pedig itt többet aludtam ezért kevesebbet tudtam inni.

Auckland
Még a repülőn kiosztottak egy kis papirost, amit mindenkinek ki kellett tölteni. Ezt sehol sem olvastuk, kicsit morfondíroztunk is hogy mit írjunk be, aztán úgy gondoltuk, hogy ha turista vízumot akarunk úgyis, akkor nem bonyolítunk semmit, és szépen kitöltöttük turistául. Címnek a szállodát írtuk be, tartózkodás időtartamának 3 hónapot, utazás céljának turizmust.

Kicsit ugyebár izgultunk, meg idegeskedtünk, amennyire erőnkből futotta. Első mérföldkő az útlevélvizsgálat. Mi nem csináltunk semmi különöset, nyugodtan álldigáltunk, és válaszoltunk mindenre, amit kérdezett. Egy kis humor belefért, ugyanis enba feje az útlevélben szakálltalan, úgyhogy próbálta azonosítás céljából elhajtogatni a bozontját, ezen azért vigyorgott egyet a lehányka. Az első útlevélbe máris bepecsételte amit be akart, nem is kérdezett semmit. A másodiknál aztán valami eszébe juthatott, mert megkérdezte, hogy van-e visszajegyünk. Nem kezdtem semmi magyarázkodásba, csak előkaptam a kinyomtatott jegyet. Azt nézegette, vadul számolt hogy januárhoz képest április az akkor hány hónap. Aztán lepecsételt mindent és jó utat kívánt és már mentünk is. Szerintem nyugisan, nyitottan kell állni, figyelni, és csak arra válaszolni, amit kérdez. Meg olyan barátságos, szimpatikus és megnyerő tekintet kell mint ami nekem van.

Azután kezdhettünk aggódni a csomagokért, különös tekintettel az oversize külön feladott gitárra, ami egyszer már kerengett a világ körül, mikor amerikából érkezett velem, szóval féltünk hogy most is huncutkodik. Szerencsére nem tette. Első pozitív élmény volt, hogy beálltam valamiféle luggage information sorba, hogy megkérdezzem, hol vannak az oversizeok. Két ember állt előttem, ezért egy sétafikáló reptéri kolléga kötelességének érezte, hogy odajöjjön hozzám, és megkérdezze, mit szeretnék. Aztán készségesen el is mondta, megmutatta, hova kell menni. (Mondjuk nyilván oda, ahol ordenáré méretű betűkkel kiírták hogy oversize...:)

Biohazárd
A következő menet az Új-Zélandra veszélyes izék kiszűrése miatt felállított biosecurity vizsgálat, ami nagyon helyénvaló meg minden, de azért további aggódásra ad okot, mert nem volt a napi programunkba iktatva egy 30 kilós bőrönd széjjelpakolása. Már a gépen rendesen kitöltöttük, hogy nincs nálunk semmise, de azért rendes kislány módjára megkérdeztem, hogy az úgynevezett Balaton Szelet ételnek mindősül-e. Mondta a néni, hogy igen, de azért nem kért tételes vizsgálatot. Azt hozzátenném, hogy elég nagy számú ázsiai között álltunk sorban, akik egyrészt nem beszéltek angolul, másrészt meg az ember kinézi belőlük, hogy szárított polipot meg gőzgombócot cígölnek a kézipoggyászban. Az előttünk lévő például bőszen mutogatta hogy ham-ham, igen-igen... Azt hiszem, utána felüdülés volt egy angolul beszélő pár, aki még azt is tudta, hogy a bakancsot is le köll pucolni. Ezután még volt egy röntgen, ahol megnézték hogy igazat mondtunk-e, mert a röntgen kimutatja a csempészananászt, ahogy ezt a repülőn a kisfilmben is megtekinthettük.

Ez egy laza 40-50 percet vett igénybe a ránk váró Hajnalka és Pukekó szerint, mi nem tudunk nyilatkozni, akkor már nem csak azt nem tudtuk, hogy hány óra van, hanem már azt se, hogy milyen nap...

Jelentem, az első benyomás: hihetetlen napfény, meleg, és mindent átható, tavaszi, virágillatú levegő. Tik akik még csak most jöttök, ne felejtsetek el nyári cipőt, papucsot tenni a kézipoggyászba:)

Ideérődtünk

Egyben, egészben. Az idegrendszerünk viszont valahol félúton beült egy kávéra a bioritmusunkkal, őket még be kell várni, aztán nyilatkozunk.

Minden okés, most alvás.

Hong Kong

Itten dekkolunk Hong Kongban, 5 órát kell üldögélni, aztán irány tova. Egyelőre jól elvagyunk, mert a 9,5 órás éjszakai repüléstől kellőképpen zombikká változtunk. A gépen felszolgált brownie meg muffin kellemes gipszes cuccá kötött a gyomrokban, szal még kávézóba se tudunk beülni mer le nem bírnánk nyomni semmitse.

Kingkong szuper, mást nem tudok mondani, kérem kapcsojjaki.

Végjáték

Az utolsó hét az az utolsó hét, azzal nem lehet mit kezdeni, nem hittem hogy tényleg hisztérikusan kell pakolni, mert én felkészült versenyző vagyok... de nem, ezt most teszteltem, és igaz: az utolsó hét kizárólag őőőőrületben bír eltelni, ezzel meg kell barátkozni.

Pakolás
A bőröndök méretét általában a saját repülőgéptársaságod meghatározza és a honlapján közzé is teszi. Ezek azért a standard méretek körül mozognak: kézipoggyász max 8 kg, 26x45x56 cm, ez fér el a fejed fölött biztonságosan a tárolóban. A nagybőröndnél méretet nem, csak súlyt szabnak meg, ez 20 kg. Szerencsére az ifjúkorú is teljes bőröndöt cipelhet a 75%-os jegye mellé, úgyhogy viszonylag van hely. Majd most kiderül, még nem volt meg a próbapakolás. A ballasztokról érdeklődtem a többi kimenőhazafik körében: általában ruhát, kinti évszaknak megfelelőt érdemes vinni, meg legszükségesebb apróságokat. Elhagytuk a hajszárítót, villanyborotvát és társaikat, mert úgyis csak átalakítóval lehetne őket használni, és nagyjából annyiért kapható, mint itthon. Magyarul: drágább túlsúlyt fizetni, mint kint venni egy újat. Ez számottevő spórolást jelent. Ruhákkal jól állunk, ami nem kellett, ment ajándékba, a többi szerintem jól be fog férni, mert mi nem viszünk plüssállat-gyűjteményt. Cipőt ajnálották, hogy vigyünk, ha vannak jók, mert elég drága és nem a legjobb a cipőválaszték odaki'. Én csak bőrt, úgyhogy raktam el 5 párat, meg egy veszkócsimmát, végül túrabakancsban megyek, mert az bizonyult a legnehezebbnek. Túl kényelmes nem lesz, de úgyis mindig leveszem a gépen szóval oké. Majd a szekuritban lesz vicces ahogy fűzögetem ki-be, de erre lélekben már felkészültem. Egyébként minden cuccból csak a legszükségesebb apróságokat - majd kint venni kell, olcsóbb, mondom, mint szállítgatni.

Orvosi vizsgálat
Mi itt most szívunk egy kicsit, mert utolsó hétre hagytuk, az orvos ugyanis azt mondta telefonon, hogy egy hét alatt megvan. Valamit elbambulhatott, mert kiderült hogy a hepatitis csak másfél hét alatt lesz kész. Szerencsére sikerült vele megbeszélni, hogy megcsináljuk az egész hercehurcát, aztán egy meghatalmazottunk elmegy a laboreredményért, beszolgáltatja neki a leleteket és akkor ő lezárja és átadja a reportot. Ezt majd magunk után küldetjük, pénzben ennyit bukunk rajta. Szóval az úgy van, hogy be kell kocogni a Mária utcába, bőrgyógyászati klinika, STD osztály. Bejelentkezés nélkül sorba kell ülni a vérvétel előtt, egyszercsak behívnak, ott veszik fel az adatokat. Érdemes tudni, hogy mit akarunk. AIDS és hepatitisz (a HBsAg fajta) kell Új-Zélandra. Vérvétel után fel kell kocogni a második emeletre, és befizetni az aids-ért fejenként 4000 Ft-ot, a hepatitiszért 1500-öt. A számlával aztán vissza az STD laborba, ahol ránéznek, ráírják a számod, és ezzel lehet majd érte menni, másfél hét múlva. A hepatitiszt újabban csak kedden csinálják, tehát ha éppen hétfőn mentél vérvérelre, akkor még akár csütörtökre is meglehet... de persze a magyar egészségügy útjai kifürkészhetetlenek.

Erre egy példa: ha hétfőn csináltatsz AIDS tesztet, az legkorábban szerdára van kész. Ámde ha kedden, az már kedd délutánra. Hae? Annyi biztos, hogy érdemes nyitásra, reggel 8-ra odamenni, mert ha 10 körül érsz, az már csak a másnapi menettel megy tovább, és akkor ki tudja, milyen krono-szinklasztikus infundibulumba kerül útközben. Lehet például, hogy a vérvételt megelőző nap lesz kész, amikor nem tudod átvenni mert még ott sem voltál. Voltandottál.

Maga a redzsisztered immigrésün vizsgálat egy házaspár esetében kb. 2 órát vesz igénybe. még itthon ki kell nyomtatnod egy bazihosszú sok oldalas dokumentumot, azt fogja ő töltögetni. Érdemes előre elolvasni, hogy tudd miket fog kérdezni. Felnőtteknek fejenkét 3, 10 éves gyereknek 1 darab igazolványképet is kell vinni, plusz friss langyos reggeli pisiket. Ott helyben fog majd röntgenezni. Mi szombaton megyünk majd, mer szeretünk veszélyesen élni. Ez a buli felnőttenként 17 ezer lesz, kisfejszének 12 ezer. Őt nem világítják és nem gondolják hogy aidses vagy hepatitiszos. Pedig megjegyzem, sansza nincs rá kevesebb, mint mondjuk nekem.

Gyerekvigyázás
Írtam egy kis kártyát a gyereknek angolul, telefonszámokkal meg titkos térképekkel, hogy mifenét csináljanak vele ha elveszne valamelyik reptéren.

Iskolakötelezettség - Update
Közben megtudtam ám, hogy a helyes eljárás az, hogy a területileg_illetékes suli igazgatójának kell lejelenteni, hogy külföldön folytatja a gyerek a tanulmányait. Mindezt elég levélben is megtenni (én mondjuk tértivevénnyel...) és a biztonság kedvéért a kerület illetékes jegyzőjének is megküldöm.

mostan ennyit, még pakolás... aztán mindjárt megyünk is, sitty-sutty a kannibálok földjére.