Csepegtetek

Kényes, nagyon kényes ügy.

Az elhatározás még a régi, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elkezdjem összebarátkoztatni a gyereket meg a kiköltözés gondolatát.

Egy kilenc éves kiskamasznál ez igen érzékeny téma. Most kezdte megtalálni a helyét a világban, most kezdtek kialakulni a valódi, saját szokásai, érdeklődése, mostanra szerzett stabilnak mondható barátokat. Ha csak annyit mondok neki: "egy év" - számára az is a világ vége s még két nap. Nem akarom túllihegni ezt a problémát, és magam is tudom hogy hosszú távon ő nyer vele, csak a kezdeti nehézségeken kell túljutni... de azért valljuk be, mindenkinek megnyugtatóbb ha felkészítjük, mert elég gondunk-bajunk lesz az első időkben, nagyon nem lenne jó egy kiábrándult, kétségbeesett, hisztériázó, boldogtalan családtag.

Nálunk viszonylag demokrácia van, meg szoktunk beszélni mindenfélét. Nem úgy kezdtem, hogy "no fijam te gyerek, mostan márpedig örökre elköltözünk, elejbe s túl, osztán csend és punktum" hanem beszélgetünk az ő véleményéről is. Hogy például nálunk élnek külföldiek (nagyon sok ázsiait lehet mostanában látni) akik úgy döntöttek, hogy itt kezdenek új életet, nyitottak a világra, új dolgokat akarnak tanulni, jobb lehetőségeket maguknak és a gyerekeiknek... Ezt már nyár eleje óta beszéljük át, néha megemlítve hogy ő pl. milyen országba menne szívesen vagy hogy én is gondolkoztam már azon hogy más országot is megnéznék magamnak.

Hát ez ment egy pár hónapig, ártatlan kis csevej --- hát sajnos gyakorló anyaként is jól belesétáltam a saját csapdámba, merthogy a gyerek, az ugyanis nem hülye. Akkor döbbentem rá, hogy pontosan érti, mit csepegtetek, amikor egy nagyon kemény, dolgos hónap után arról beszélgettünk a párommal, hogy el kéne menni lazítani egy kicsit valamelyik tengerpartra, internet és telefon és határidők nélkül.

Szegény gyerek a hír hallatára teljesen kiborult, késő estig nem lehetett vele beszélni, semmilyen kérdésre nem válaszolt, és úgy általában maga alatt volt nagyon. Estére nagy nehezen, barchopa technikával kihúztam belőle: hát ő azt hitte, hogy két hét múlva elutazunk és soha - vagy csak nagyon soká - jövünk vissza.

Nagyon nehéz volt megnyugtatni. Most már béke van. A tanulságot azért leszűrtem: a gyerek, hát az nem hülye... elejtett szavakból, elcsípett félmondatokból igenis összerakja a képet, és ha a felnőtt csak csurrantgatja az információt, azzal nem boldog átmenetet, hanem pont az ellenkezőjét: bizonytalan, kontrollon kívül eső helyzetet teremt, és még nagyobb kárt okozhat.

Persze ahány gyerek, annyi agy. Azért azt szeretném tanácsolni, ha átlagos vagy átlag feletti IQ-val bíró kölked van, és ilyen terveket dédelgetsz: vezesd elő neki a témát idejekorán, aztán hagyd ülepedni, bírd ki a kirohanásait egy évvel a tervezett út előtt, aztán később térjetek vissza rá.

De ne sunnyogj, mert a gyerek: hát az nem hülye.