Önmegvalósítás

Szóval az úgy volt, hogy már nagyon kellett egy íróasztal, mert nem szeretem a gépet az ebédlőben. A tradme remek, filléres vételekkel kecsegtet, én is rávetettem magam, és szinte rögtön megtaláltam a nekem való darabot. 1 dollárért hirdették, de gondoltam, bebiztosítom magam, és egyből 5-öt ígértem érte. Hogy - hogy nem: senki nem licitált túl.

Nem részletezném a felmarkolásának történetét: dél-nyugat auckland, gettó, kutyaszar, és Melissza, aki egyrészt elfelejtette, hogy aznapra ígérkeztünk, ezért bomladozó sminkkel, macikás pizsamában mászott elő az áporodott viskójából, ahol szegény kiskutyája már semmit nem rontott az illat-összképen azzal, hogy bent ment ki... nem is egyszer. A széteső, rozoga, bődületesen nehéz asztalt amúgy sem lett volna könnyű kihozni - a vidám akadályversenyt sikerült azért cizellálni egy kicsit azzal, hogy a gyanús tócsákon szökelltünk átal vele. Melissának nem én voltam az egyetlen látogatója - tetovált, enyhén beállt, tántorgó, kopasz, bőrszerkós egyéneknek is dolguk akadt vele aznap reggel, de mi már szerencsére nem vártuk meg a végkifejletet.

Node az asztal! Hiszen csak öt dollár volt. A nemrég érkezett magyar házaspártól (hurkatöltő-nagyhatalom jeles képviselői, akiket csak úgy emlegetünk: átbaszottak) sikeresen kölcsönszereztem egy csiszológépet. Az asztal kemény diónak bizonyult, vagyis inkább fenyő, de már nagyon öreg. Amikor megfigyeltem, hogy nem viszi, elugrottam csiszolópapírért. Vettem egy csomagot a rettenetesen-őrültmód-extraerős kategóriából, csak 7 dollár volt és négy darab volt benne. Szépen körbecsiszoltam az asztallapot.

Valószínűleg sokszor, és sokáig rányitották az ablakot, mert hullámosra ázott a teljes hátsó fele. Ahol nagyon porózus volt, ott elbontottam egy spaklival, ami leárazva csak négy dollár volt, és még csomószor tudom használni egyébként. A kiálló, felhullámosodott, de még fa-állagú lemezeket leszögeltem apró kárpitszeggel, pár óra alatt megvoltam vele, és a szög csak három dollár volt és még maradt is belőle. Az azért látszott, hogy itt bőven lesz mit glettelni, és találtam is készre kevert faglettet, egykomponensűt, még kevergetni sem kell, nagyon jól lehet dolgozni vele, igazán megérte jobb minőségűt venni, az a tizenegy dollár nem volt érte pénz.
Amíg az első réteg glett száradt, nekiláttam megjavítani a fiókokat. Középen is volt egy, teljesen szétesve, azt leszereltem, ahogy volt. Úgyis csak zavarta volna az embert, meg hét fiók bőven elég egy íróasztalnak. A többi fiókokat kiszedtem, javítottam-csiszoltam, ahol kellett, és összeragasztottam egy környezetbarát enyvvel, amiből egy egészen nagy üveggel vettem hat dollárért, maradt is belőle, az mindig jól jön a háznál.
A sarkokat és a hátsó részt gyakorlatilag újra kellett építeni, három rétegben gletteltem le, aztán azt is szépen felcsiszoltam.

A famunka jó a kéznek, a szívnek, a szemnek. Közel a természethez, a fenyőforgács és a fűrészlaptól felmelegedett alapanyag illata, Pumukli, Eder mester...

Na ez nem egészen ilyen volt, mondjuk ki: ordenáré módon bűzlött az asztal, minden pórusából omlött a cigaretta- és kutyaszar-szagban eltöltött évtizedek pöffedéke. Állítólag erre nagyon jó az alapozófesték, csak 39 dollár volt és tényleg alaposan beszívódott és tiszta, fertőtlen illatúvá varázsolta a művemet.
Végül két színt kevertettem, mert a harminc dollár per liter árnál már tényleg nem számított sokat az a négy dollár per darab, amiért bekeverték nekem, úgyhogy eldöntöttem, hogy hasonló, krémszínű tónusban, de kicsit elegánsabbra festem le az asztalt, és még marad is festék, hátha megint licitálok valamre. Úgy lehet igazán szépen lefesteni azokat a fakazettákat, ha az ember óvatosan körbemaszkolja a széleit, és ez a szalag csak öt dollár húsz cent volt, még maradt is belőle. Kicsit babra munka, de megéri. Ha megszáradt a festék, csak le kell húzni, és szép, pontos széleket hagy maga után.
Összesen annyi hiba csúszott csak a számításba, hogy a keskeny ajtón nem fért be az asztal. Dani segített volna bevinni. Nagyon nem szorult be az asztal, csak egy kicsit, és a falat is meg lehet javítani, amin léket ütött az egyik lábával. Később Danit is kiengedtem, mert bajosan tudtam volna etetni a lukon keresztül, meg amúgy is el kellett szaladnom fűrészért. Nagyon jó kis kézifűrész, igaz, hogy tíz dollár volt, de adtak hozzá még négy fűrészlapot, fémhez meg fához. Szerencsére nem kellett mind a nyolc lábából levágni, elég volt négyből, és már be is csusszant lágyan. Jut is eszembe, kell majd vennem valamilyen takarítószert, ami felszedi a festékcsíkokat a parkettáról, de a lakkozást nem marja fel...
Tegnap végre birtokba vettük az asztalt, egészen belesimul új környezetébe, szerintem ennyi törődést még sohasem kapott hosszú élete során. A lenti képen jól látszik, hogy mennyire feldobták a rozsdamentes acél, fényesre krómozott fogantyúk, darabja 4.99. És csak öt kelett belőle, mert a tálcákhoz tartozó gombokat meg tudtam menteni!
Nagy büszkeség tölt el, és elégedett vagyok az eredménnyel, csak azt nem értem, hogy a projekt említésekor miért tör ki a baráti köröm heveny röhögésben - életem párja meg kétségbeesett tiltakozásban... Pedig csak öt dollár volt.